Finnmálna Kínában

Igyekszem lépést tartani a napokkal, de nem könnyű...

Nos, ott tartottam, hogy szerettünk volna visszamenni Pekingbe. Mivel fél 3-ig keresgéltünk hajnalban jegyek és opciók után, ezért adtunk magunknak egy kis pihenőt, aztán délelőtt már a vonatjegypénztáraknál vártunk. Irtó mázlink volt, pont kaptunk jegyet arra a vonatra, amire terveztük és még a korábbit is beszámították. Yes!

Aztán csak utaztunk, sétáltunk és vártunk különböző variációkban úgy éjfélig. Annyi intermezzo volt, hogy Taiyuanban a vonatállomáson szóba elegyedett velem egy kínai nő, aki nem igazán tudott angolul, mondjuk, hogy inkább nem, mint igen, de annál lelkesebb volt és mivel okostelefonnal felszerelkezve látott neki a kalandnak, így olyan komoly témákat vitattunk meg, mint az autizmussal élő gyermekek úszásoktatása, vagy a fogyasztó fűzők, amik mozgás és diéta nélkül karcsúvá varázsolnak. Ez utóbbival vitatkoztam volna, de nem hiszem, hogy lett volna értelme. Hogy illusztrálja a mondandóját, elkezdte felhúzni a fölsőjét. Először megijedtem kicsit, hogy levetkőzik, de végül csak azt mutatta meg, hogy rajta is ilyen csodacucc van. Ha nem is hatékony, mindenesetre elég szép. Na, és akkor még igyekezett meggyőzni, hogy Kína déli fele mennyivel szebb, ezt rengeteg képpel támasztotta alá, meg volt még jó pár perc, amikor nem tudom, hogy miről beszélt. Összességében 1 érdekes órát töltöttünk el együtt, ami azért kicsit még az én gyógypedagógusi türelmemet is próbára tette. De azért örülök, hogy így alakult.

Ja, és Taíyuanban van Spar. Ami azért elég menő. Csak mondom. Mátéval elmentünk bevásárolni oda még a vonatút előtt. Az elég nagy kaland volt. Jófej volt Mátétól, hogy elvitt magával, igazán kedves és figyelmes volt ez tőle. Ez persze nem meglepő, mert ő egyébként is mindig ilyen. Bendi pedig higgadt és jó a humora. Szóval nagyon szeretetreméltóak. Ha ez eddig nem lett volna teljesen nyilvánvaló.

Vettünk sós pirított babot. Mátéval megállapodtunk, hogy minél többet eszel belőle, annál jobb.

Éjfélkor végre letámolyogtunk Pekingben a vonatról és egy elég menő taxit fogtunk két jó fej hapsival. A fiúk szerint nem is valódi taxis volt, csak annyira jó volt a kocsija, hogy minél többet szerette volna vezetni. Hát, el tudom képzelni. Az út alatt alaposan megizzasztották Mátét mindenféle kérdésekkel (azt hiszem) a miniszterelnökünkről meg a tanulmányairól.

Szóval emelkedett hangulatban szálltunk ki a szépen brummogó hintónkból, elslattyogtunk a jól ismert hostelkhez és közben kicsit úgy éreztük, hogy hazaértünk.

És akkor BUMMMM!! Nem volt szállás. Hát persze, hogy nem. Úgyhogy én letelepedtem egy fotelbe és vártam a kis galambjaimra, hogy visszatérjenek az olajfaággal. Nagyon ügyesen vették az akadályt. Fél óra múlva már egy 5 percre lévő hostelben regisztráltunk.

Viszont közben leesett a tantusz, hogy olyan gyorsan visszaértünk Pekingbe, hogy még másnap éjszakára sincs szállásunk, viszont neten pont nem tudtunk foglalni, szóval maradt a gyomorgörcs és a kimerültség.

A hosszadalmas és sikertelen szálláskeresés után egyébként hajnali kettőkor a fürdőszoba ajtajában állva arról elmélkedtünk, hogy az ember magasabb rendű-e az állatnál és hogy az állat alárendelhető-e az embernek. A csirke azért van, hogy megegyük? Egy embert vagy egy állatot ölnél meg, ha választanod kellene? Mi nem jutottunk dűlőre, de a megoldásokat várom kommentben.

Már rég Pekingben vagyunk megint, vége az utazgatásnak, mostantól tanyázunk majd 24.-ig.

De ne feledjük még Pingyaot (bár bevallom, kicsit összefolyik már a sok élmény). Szóval 11-én egész nap az óvárost jártuk. Egy jeggyel be lehetett menni minden múzeumba és templomba. Szóval láttunk régi lakóházat, harcművészeti múzeumot, ahol a fiúk is kézbe kapták az eszközöket. Elképesztően brutális fegyvereik vannak egyébként a kínaiaknak. Itt szúrós, ott vág és még hullámosra van hajlítva, hogy lehetőleg az összes beledet kikapja egyszerre. Aztán volt két hatalmas templom, fegyveres kísérő szolgálat és 19. századi bank, ami meglepően fejletten és szervezetten működött. Kb, mint a mostaniak, csak ugye másfél évszázaddal korábban. Felemtünk a városfalra is becsületesen.

Összességében az maradt meg bennem, hogy nagyon érdekesen építkeznek itt Kínában. Ha átjutottál az apró bejáraton, egész kis birodalom tárul eléd, sok szépséges növény, virág, kis tó. A berendezés puritán, de kedves és használható. Nagyon furcsa nekem, hogy ezekben a szobákban valakik éltek, napról napra. Erről talán a fotók adnak majd érzékletesebb képet.

A kultúrsokkot egyébként a szelfizés új lehetőségeinek kutatásával töltöttük: vitrinben, távoli tükörben, víztükörben. Mert mi elég menők vagyunk. Ugye.

A helyi ételek egyébként nem vettek le minket a lábunkról. Bár Máténak nem is volt sok lehetősége véleményt alkotni róluk, mivel alapvetően fehérjén élt. Hát hiába, a szálkás test, az szálkás test. Mi viszont derekasan küzdöttünk Bendivel. Reggelire megkóstoltam egy helyi édes péksütit. Az édes egyébként itt nagyjából annyit jelent, higy van némi íze és az nem sós. Tehát semmi töltelékre vagy extrára ne tessék gondolni. De azért jó volt és hatalmas kosarakba rakták a frissen sült, meleg pékárut. A látványért már megérte. Aztán ebédnél megkóstoltuk az egyik helyi tésztát, amihez zseniális szószt adtak. Abba tunkoltam élvezettel a kis zöldségeimet és átkoztam a gyomromat, hogy nem elég nagy, és nem fér be az összes. Vacsorázni egy étterembe mentünk, ahol a kompáó újfent megbukott (Máté kedvenc étele volt a kezdetek kezdetén,
de mi eddig mindenhol csak felejthetőt kóstoltunk), viszont a száz napos tojásért nagyon odavoltunk. Kihozzák, totál fekete és legszívesebben hozzá sem érnél, de aztán puha, ízletes, kívül pedig zselészerű. Ez az egyik legjobb dolog, amit kóstoltam itt. Aztán padlizsánt is vadásztunk, az mindig be szokott jönni. Most is.

Na, és akkor este jött a nap legjobb része, mégpedig, hogy a fiúk kitalálták, hogy ők nem akarnak 11 órát vonatozni visszafelé, mert nem tudnak aludni és akkor megint fáradtak lesznek, stbstb. Szóval golyóvonatra akartak szállni, viszont így borult minden eddigi program- és szállásterv, tehát újraindult az utazás iroda. De persze megint későn kezdtünk el szervezni, nem volt jegy, nem volt szállás, vagy máshogy és akkor megint elölről minden. Szóval végül úgy feküdtünk le, hogy nem tudtuk mi lesz holnap. De hát ráérünk arra még, igaz-e, Pál uram?

Nos, Pingyao-ban megint nem elérhető a blog. Izgalmas dolog ez.

A tegnapi napban (10-én) annyi volt a jó kb este 6-ig, hogy nem volt szmog és így láttuk a napot meg a felhőket. De komolyan.

Délben kicsekkoltunk a hostelből, reggeliztünk (itt van ilyen zseniális kenyérke szerű tűzön sült péksütemény, ami mézzel van töltve és szezámmaggal megszórva, nyamm) és elindultunk Pingyaoba. Naivan azt gondoltam, hogy 4-kor már a hostelben héderezünk majd vidáman. Aha. 9-kor még nem voltunk a szálláson. Viva Kína!

Oké, mi is bénák voltunk, mert megnéztük, hogy van busz Datongból Taiyuanba és onnan Pingyaoba, de nem néztük meg, hogy pontosan honnan és mikor indulnak, csak nekivágtunk. Szóval lecsaptak ránk a hiéna taxisok, hogy majd ők tudják. Hát, egy maszek kisbuszt tudtak, ami másfélszer annyiért vitt el minket. Egyébként hihetetlen, a taxisok a csillagokat is lehazudják az égről, csak hogy velük menj. „Nem, ilyen busz nem létezik.” És öt perc kitartó keresés után már meg is találtad a megállóját. Tehát nekiindultunk a minibusszal a szerintünk 2 órás, a valóságban több, mint 3 órás útnak. Kiraktak minket a vonatállomáson, hogy szerintük inkább azzal menjünk. Ami nem lett volna feltétlen rossz, ha nem csak 11-kor lett volna vonat állójeggyel (1 órás hivatalosan az út). Így elkezdtünk kérdezősködni, hogy akkor honnan megy a busz. Közben folyamatosan támadtak a hiénák. Taiyuanban az is nehezítette a helyzetet, hogy nem annyira turistacélpont, ezért kevés európait látnak és mindenki minket bámult. De tényleg... Meg Máté is kezd belefáradni szerintem a sok oda-vissza fordításba és így akadályozott az információáramlás, ami megint csak nem könnyíti meg a helyzetet.

Tehát ilyen feltételek mellett igyekeztünk megkeresni a buszt. Amihez a kedves helyiek elmondása szerint fel kellett szállni egy másik buszra és átutazni a város (baromi nagy város!!) másik felére. Egy csomót sétáltunk, mire megtaláltunk egy megállót, ahol meg is állt a kedves, végre felszálltunk, megyünk boldogan vagy 3 megállót, mikor Máté elkáromkodja magát. Igen, rossz irányba szálltunk. Ekkor már mérget vettem volna rá, hogy Taiyuanban éjszakázunk.

De nem adtuk fel (illetve a fiúk nem, én meg mentem utánuk), felszálltunk a másik irányba és mentünk-mentünk. Összesen amúgy vagy 4 órát utazgattunk ebben a városban és egyszer sem mentünk ugyanazon az úton. Azért az nem semmi. Odaértünk a buszpályaudvarra és a bejárat előtt kordon... Bezártak. De nem! Bendi behatol és senki nem tessékeli ki! Nyitva vannak a pénztárak. Van busz Pingyaoba!! Győzelem!!! Ráadásul 10 percen belül indul a busz, szóval a legjobbkor érkeztünk. Azért annyi befigyelt, hogy a neten fél órásnak írt út 2-re sikerült, de közben legalább békésen elcseveghettem Mátéval a fehérjékről. Az egyik fontos tanulság eszerint, hogy a babot rizzsel kell enni.

Pingyaoban ki nem találnátok, kik vártak ránk lelkesen a buszmegállóban. Egy kedves arcú bácsit választottunk és kiderült, hogy nem is taxira, hanem az elektromos robogójához hozzácsatolt utánfutóra fizettünk be. Irtó hangulatos volt! :) Tovább fokozta az élményt a kivilágított belváros a gyönyörű házacskáival. Az óváros a Világörökség része. Letett minket a bácsi a hostelünk előtt, ami nagyon barátságosnak tűnt, igényes dekoráció, kiírások, térkép, csupa jó dolog.

El is indultunk rögtön kicsit csavarogni és vacsizni. Először mindannyian el voltunk ájulva a helyes kis házaktól meg hogy milyen igényes minden. Nincs szemét az utcákon, boltok és éttermek mindenütt és lábmasszázs. Aztán a vacsora közben a helyi fura, zsíros tésztát kóstolgatva már keserűen jegyezte meg Bendi, hogy ez túl európai, nincs benne semmi autentikus, kirakatváros. És itt nem turházik senki, alig hallani dudálást és egyáltalán túl nagy a csönd. Hol van a hutongok szemete és fura arcai? A ragadós terítős utcai gyorséttermek, ahol a legfinomabb dolgokat hozzák ki neked percek alatt. És egy csöndes, tiszta étteremben az édes-savanyú disznón rágódva nosztalgiázva gondoltunk vissza a pekingi vacsoráinkra, ahol az utcán ültünk kis háromlábú székeken, spagettigombát grilleztek nekünk és közben figyeltük, hogyan másznak ki a sütésre való csigák a tálból.

11-kor pedig vége lett minden életnek, így mi is ágyba bújtunk. Lassan. :) Miután rávettünk magunkat a zuhanyzásra (nem túl bizalomgerjesztő...) és továbbra is sikerült nem kiszakítani az ajtót (ez minden becsukásnál és kinyitásnál komoly rizikófaktor, mert egyszerre szorul és akar kiesni a helyéből).

De itt az új nap, lássuk, mit tud a kínai Szentendre.

Végre kipihenve indultunk neki a napnak. Az aznapi cél a Függő Templom volt, ami úgy 2 óra innen (bár minden weboldalon úgy szerepel, mint datongi látványosság, örömködsz, aztán mikor el akarsz menni és megnézed a leírást kibukik, hogy hoppá, ez több, mint egy óra lesz csak oda). Viszont az egekbe magasztalták, szóval nem hagyhattuk ki.

Tényleg zseniális volt, hihetetlen, hogy hogyan tudták ennyire a hegyoldalra építeni. De a többiről majd mesélnek a képek. Mert lesznek. Hamarosan, tényleg!
Arra viszont nem számítottunk a 40 fokos hőség és fullasztó pára után, hogy hideg lesz. Márpedig az volt, nagyon is és csak Máté hozott pulcsit. Amit persze én kaptam meg. Eredetileg fel akartunk menni még az egyik közeli hegy csúcsára, mert onnan elvileg gyönyörű a kilátás, de mivel nagyon felhős, kellemetlen idő volt és a fiúk fáztak is, így hazakotródtunk. Miután találtunk taxit, ami elvitt a buszig. Mert az elég nehéz volt. A pár yuanos árakhoz képest méregdrágán vittek el minket kihasználva, hogy nincs más lehetőségünk.

Délután beültünk még egy teaházba is, hogy elsajátítsuk a szertartásának fortélyait. Mert itt nemcsak teafű, szűrő meg víz, oszt annyi, kérem szépen! Eleve helyes kis faragott asztalka van, amin miniatűr, babaházból lopott csészécskék sorakoznak, fa alátétek, kiskancsó, ismeretlen fa eszközök és egy tartóba helyezett aprócska szűrő van. Meg egy saját vízforraló. Ja, és egy kicsinyke anyag. Szóval minden iciri-piciri. Szerencsére a személyzetből 2 lány segített nekünk, mert egyébként csúfosan elbuktunk volna.

Tehát, először felforraljuk a vizet, majd leforrázzuk egy 3 decis pohárban a nagy adag teafüvet. Aztán kb 1 decit átszűrünk a kiskancsóba, meglögyböljük, hogy kimossa rendesen, aztán kiöntjük. Aztán teletöltjük a kiskancsót a megszűrt teával és az aprócska csészékbe töltjük.A szűrőből visszakotorjuk az egyik kis fa eszközzel a leforrázott leveleket a nagy pohárba. Ezután alkalmazzuk a helyes csészefogást, meglögyböljük a teát, hogy elég tiszta-e, majd a 30 %-át megisszuk tesztként, végül elfogyaszthatjuk a maradékot ízlés szerint. Csészénként megismételjük a műveletet. Ha a kiskancsó kifogyna, újra vizet forralunk, forrázunk, öntünk, lögybölünk, iszunk. A tealeveleket 10x lehet leforrázni! Zöld teáról beszélünk egyébként. Lehet elmélkedni az otthoni és az itteni teázás különbségein :)
A teaházban egyébként társasjátékok is vannak, amiket én feltétlenül ki akartam próbálni, mert Bendi elve nem túl beszédes, Máté pedig akkor vállalhatatlanul passzív volt. Hosszas keresgélés után a pincérlány hozott nekünk egy játékot, amit megfelelően egyszerűnek talált számunkra és el is tudta magyarázni angolul. Gyakorlatilag olyan volt, mint az amőba, csak kövekkel és bárhová tehettél. Bendi gyalázatosan elvert. Azért egyszer legyőztem. A pincérlányt is megkérdeztük, hogy nem akar-e beszállni egy körre, de azt mondta, hogy egészen eddig gimibe járt és ezért most nem lenne képes gondolkodni. :)

Szóval hajnali 3, mi pedig egy idegen városban vagyunk internet nélkül, egyetlen címmel. Miután leráztuk a taxis hiénákat (nem volt könnyű, bár Bendi az újonnan felszedett kínai nyelvtudásával elég hatékonynak bizonyult) megkerestük a buszállomást. A busz természetesen gél 6 előtt nem járt, szóval választhattunk, hogy beülünk valahova (nem), vagy nekiindulunk (igeeeen!).
Talán nem hangzik túl jól elsőre, de mi nagyon élveztük az éjszakai kószálást, az első flow élményem volt itt, Kínában. Az óvárost körülvevő fal csodálatos látványt nyújtott hajnalban.

Amikor világosodni kezdett, már elég közel voltunk a célhoz és csak az utolsó métereken adtuk fel és ültünk taxiba. tényleg csak 100 méter hiányzott, csak itt ritkák az utcanévtáblák, mint a fehér holló, így nem mentünk sokra a rendelkezésünkre álló instrukciókkal.

Fél hat volt, szóval a hostel portásnőjét felkeltve lerakhattuk a cuccokat, viszont a becsekkolásig volt még kb 8 óránk, amit el kellett ütni valahogy. Lehetőleg városnézéssel. Szóval körbejártuk az óvárost, ami gyönyörű, nem csak 1-1 régi épület van, hanem hosszú-hosszú utcák autentikus házakkal. Aztán jártunk az itteni hutonban, ami olyasmi, mint nálunk a nyolcadik kerület. Rengeteg szemét, aszfaltozatlan utcák, számtalan kóbor kutya, kicsi és követhetetlenül összefolyó házak. Annyi a különbség, hogy itt nem félsz, nincs benne az erőszak a levegőben. De nem csak itt, úgy általában. Nyilván ezt most az emberek szintjén értem. És ez szerintem lenyűgöző, hogy a szegénység, vagy a zsúfoltság ellenére is így van. Mert az utcákon még itt is folyton tömegek vannak, a gyalogosok mellett, között csöndes elektromos biciklik és motorok cikáznak, de folyton dudálnak, hogy jönnek és ők is türelmesek és a gyalogosok sem kurvaanyáznak. Meg az autósok sem. Pedig itt nem nagyon figyel senki a piros lámpára vagy a szabályos előzésre

Ja, és ami még szuper volt, hogy nem volt szmog!!!! Hosszú idő után végre újra láthattam a Napot. Bár tegnap már megint szutyok idő volt, de nem panaszkodunk, na.

 És akkor végre minden elkezdett éledezni, reggeliztünk helyi gyrost meg ilyen olajban sütött hosszú tésztát, amit szójatejbe mártogatnak, aztán elindultunk az egyik kolostorhoz. Közben áthaladtunk a főtéren, ahol rengetegen tornáztak, tájcsiztak, tollasoztak és fura tollas labdával dekáztak. Ez nagyon érdekesnek tűnt, szóval kicsit odamentünk nézni, mire egy idős tiszti egyenruhás bácsi berángatott engem is, hogy próbáljam ki. Az első 5 alkalommal el sem találtam a labdát, de aztán egészen ráéreztem és annyira jó volt!! Minden reggel ezt csinálnám, ha lehetne :) És nagyon édesek voltak, mert bár nem beszéltünk közös nyelvet, kézzel-lábbal mutogattunk és tanítgattak és rengeteget röhögtek a láoáj lányon, aki nagyon bénázik. Még fényképeztek is. Olyan voltam a fotókon, mint egy menő kung-fus ;)

Bár a fényképezés már nem annyira újdonság. Elég gyakran mutogatnak ránk és naponta vagy tízen oda is merészkednek hozzánk és megkérdezik, hogy csinálhatnak-e egy közös képet velünk. Egyszer egy kislány odarohant hozzánk és megfogta sorban mindhármunk kezét, köszönt és látszott, hogy ettől irtó boldog. Ezek nagyon kedvesek egyébként. A fiúk szerintem már unják, de nekem mindig jó kedvem lesz tőle. Kicsit olyan, mintha híres sztárok lennénk :) Mondjuk valamilyen szinten azok vagyunk, mert itt nagyon ritkán látnak európai embert. Aztán vannak azok, akik csak távolról fotóznak, de nagyon feltűnően. Az viszont kifejezetten megalázó szerintem, mint valami állatot... De szerencsére ez maximum az esetek felében fordul elő. Tegnap például egy nevetgélő tinicsapat körözött a padunk körül este és látszott, hogy totál zavarban vannak. Oda is akarnak jönni, de félnek is. Aztán amikor sikeresen túlestek a köszönésen és nem haraptuk le a fejüket egy kis bátorsággyűjtés után odajöttek megint. Azt hittem a fiúkra vannak ráindulva, mert lányok voltak, de megleptek, mert hozzám jöttek oda és azt mondták, hogy milyen gyönyörű vagyok. Hiába, egy hajmosás csodákra képes.

Na, de ott tartottam, hogy tollasdekáztam a kedves kínaiakkal. Tényleg, a legédesebbek volta a világon. Miután nagyon megköszöntem nekik a játékot egy félbolond japán nő megáldott, a nyakamba akasztott egy rózsafüzér szerű nyakláncot és cserébe elvette a vizünket. ...

Végre bejutottunk a kolostorba is. Hát, igazán lenyűgöző volt. Elképesztő rend és tisztaság, mindenhol egy-egy embert láttunk, aki csöndesen dolgozgat: kertet rendez, szobrot tisztogat, felmos. Volt vagy 10 különböző szentély és mindegyikben rengeteg Buddha szobor. De tényleg rengeteg. Felmehettünk egy szépséges pagoda tetejébe is, ahonnan ráláttunk a városra. Mármint egy részére, mert baromi nagy. Nagyon békés hely egyébként, hamar átbillentett elmélyedt állapotba. Nyilván a fáradtság is rátett egy lapáttal, de nagyon kellemes volt.

A kolostor után a közeli barlangok következtek, ami tele volt - figyeljetek! - Buddha szobrokkal. Összesen 5100 szobor volt kb 50 barlangban, a pár centistől a sok-sok méteresig és nyilván nagyon régi volt az összes. Hihetetlen, hogy ilyen állapotban megmaradtak egyébként. Szép volt, érdekes volt, bár az angol kiírás meglehetősen kevés, szóval túl sok plusz infót a látványon kívül nem tudtunk begyűjteni és a végére, nem is, a felénél totális kultúrsokkunk volt már és Buddha szobor undorunk. És addigra már tényleg csak kóvályogtunk a fáradtságtól, szóval gyorsan buszra pattantunk és indultunk a hostelbe. Az úton olyanok voltunk, mint a bólogatós kutyák...

Eredetileg az volt a terv, hogy este 8-ig nem alszunk, hogy helyreálljon a bioritmusunk, de ekkor már láttuk, hogy ez kivitelezhetetlen. Bendi rögtön le is feküdt, ahogy elfoglaltuk a szobánkat, mi Mátéval még elmentünk ebédelni. Illetve én ettem, Máté általában nagyon idegesítő módon csak fehérjeturmixokat iszik. Azért kedves volt tőle, hogy elkísért.

Aztán mi is lefeküdtünk. Azt hittem, hogy majd az éjszaka közepén felriadok és nem tudok visszaaludni, de végül (a fiúk folyamatos járkálásán kívül) a fél kilences robbanásszerű zene ébresztett. Gondolom ezzel indítják itt az életet, de hogy a szívinfarktusok száma a közelben lakóknál a duplája a szokásosnak, azt le merném fogadni bármiben.

Az aktuális nagy boldogság, hogy tudok önállóan blogolni! Hiphiphurrááááá.

Az elmúlt két nap elég sűrű volt, így nem volt időm a gépen pötyögni.
Még 7-én vagy 1-ig aludtak a fiúk, szóval először az ittlétem alatt egyedül vágtam neki az utcáknak. Ezt mindig nagyon szeretem, sokkal izgalmasabb így és egy csomó érdekes dolgot fel lehet fedezni. De azért mégiscsak Kínában vagyunk, szóval nem kóboroltam el nagyon. Itt azt éltem meg sikernek, hogy bejártam az utcánkat, vettem magamnak bubble tea-t, a fiúknak pedig reggelire két adag kompaót rizzsel :D Ez biztos kicsit kevésnek tűnik, de higgyétek el, nem volt könnyű...

Aztán úgy terveztük, hogy a következő egy hetet, amíg Máté még itt van, utazgatással töltjük és ehhez lefoglaljuk a jegyeket. Csak fél óra, megnézzük, megvesszük, aztán megyünk ruhát nézni a srácoknak. Hát persze, hogy nem ment ilyen simán. Kiderült, hogy a Szencsuánba induló vonatokra már nincs hely egyáltalán, Xian meglátogatása esélytelen és le kell mondanunk Csengduról, meg a gyönyörű majmócás parkokról. Szóval 5 perc alatt felállt a három személyes magán utazási irodánk és okostelefonon, tableten és notebookon, korlátozott nettel nekiláttunk a szervezésnek. "Éjszaka utazunk, hajnali 3-ra Datongban vagyunk. Megnézem a látnivalókat. Csekkolom a szállás a bookingon. Jó, én meg hostelwordon. Vájatok, már nincs, csak állójegy. Másik vonat. A hostel oké." stb. :) Másfél óra 120%-os koncentrálás után megszületett az új útvonal: Daton-Tiyuan-Pingyao-Tiyan.
Mire megvettük a vonatjegyeket, már nagyon késő volt a vásárláshoz, így inkább elmentünk este az Olimpiai Parkba, ami gyönyörűen ki volt világítva.

8-án korán keltünk, hogy gyorsan összepakoljunk és kicsekkoljunk a hostelből. Otthagytuk a csomagokat és elmentünk a Silk Market-ra, hogy a fiúk ruhatárát feltöltsük. Rengeteg üzlet, iszonyatos mennyiségű hamisított és eredeti márkás áru és kötelező alkudozás. Jó, hogy Máté velünk volt, mert tisztában volt a helyi árakkal és eleve csak kínaiul beszélőknek adják ilyen olcsón a dolgokat, szóval vettünk 5 ezerért eredeti Nike cipőket, pár ezerért Ralph Lauren és Levis pólókat és már nem is tudom milyen menő nacikat szintén nevetséges összegért.
A sztereotípiák egyébként megfordulni látszottak, mert a fiúk teljesen elmerültek a vásárlás mámorában én pedig körbejártam az egész piacot, hogy enyhítsem a halálos unalmamat. Túléltük.

Vásárlás után vissza a hotelbe, aztán vacsora. Olyan helyen ettünk, ahol kaptunk egy közös kvázi grillt és azon süthettünk meg mindenféle finomat, például spagettiszerű hosszúszárú gombát, spenótot (itt rengeteget esznek), húsokat, polipot, hagymát, ilyesmit. Nagyon finom volt. Bár itt még a sült lárván kívül nem ettem olyat, ami nem ízlett. (Nem is tudom, írtam, hogy ettünk pálcikára felszúrt sült lárvákat? Pont olyan undorító ízük volt, mint szaguk... Máté továbbra is állítja, hogy a tücsök finom. Hát, ennyit a szerencsehozó állatok tiszteletéről Kínában.)

Este pedig már a vonaton ültünk és utaztunk Datongba. A vonat zsúfolásig megtelt, egy csomóan állójeggyel utaztak elég sokat... Kicsit India érzésem volt. Szerencsére nekünk volt ülőhelyünk. Éjszaka mentünk, 6 órás volt az út, hajnali 3-ra értünk az új városba. A fiúk nem akartak aludni, mert féltették a csomagjainkat, ami egyfelől rendes tőlük, másfelől viszont felborította az így is őzikelábakon álló bioritmusukat. Én azért nem hazudtoltam meg magam és egy picit aludtam. Egyébként eléggé folyt az élet, nem kellett nagyon unatkozni: lehetett enni, cigizni és volt alkudozás, fogadás is.
Na, és akkor bumm, hajnalban megérkeztünk Datongba!