Már rég Pekingben vagyunk megint, vége az utazgatásnak, mostantól tanyázunk majd 24.-ig.
De ne feledjük még Pingyaot (bár bevallom, kicsit összefolyik már a sok élmény). Szóval 11-én egész nap az óvárost jártuk. Egy jeggyel be lehetett menni minden múzeumba és templomba. Szóval láttunk régi lakóházat, harcművészeti múzeumot, ahol a fiúk is kézbe kapták az eszközöket. Elképesztően brutális fegyvereik vannak egyébként a kínaiaknak. Itt szúrós, ott vág és még hullámosra van hajlítva, hogy lehetőleg az összes beledet kikapja egyszerre. Aztán volt két hatalmas templom, fegyveres kísérő szolgálat és 19. századi bank, ami meglepően fejletten és szervezetten működött. Kb, mint a mostaniak, csak ugye másfél évszázaddal korábban. Felemtünk a városfalra is becsületesen.
Összességében az maradt meg bennem, hogy nagyon érdekesen építkeznek itt Kínában. Ha átjutottál az apró bejáraton, egész kis birodalom tárul eléd, sok szépséges növény, virág, kis tó. A berendezés puritán, de kedves és használható. Nagyon furcsa nekem, hogy ezekben a szobákban valakik éltek, napról napra. Erről talán a fotók adnak majd érzékletesebb képet.
A kultúrsokkot egyébként a szelfizés új lehetőségeinek kutatásával töltöttük: vitrinben, távoli tükörben, víztükörben. Mert mi elég menők vagyunk. Ugye.
A helyi ételek egyébként nem vettek le minket a lábunkról. Bár Máténak nem is volt sok lehetősége véleményt alkotni róluk, mivel alapvetően fehérjén élt. Hát hiába, a szálkás test, az szálkás test. Mi viszont derekasan küzdöttünk Bendivel. Reggelire megkóstoltam egy helyi édes péksütit. Az édes egyébként itt nagyjából annyit jelent, higy van némi íze és az nem sós. Tehát semmi töltelékre vagy extrára ne tessék gondolni. De azért jó volt és hatalmas kosarakba rakták a frissen sült, meleg pékárut. A látványért már megérte. Aztán ebédnél megkóstoltuk az egyik helyi tésztát, amihez zseniális szószt adtak. Abba tunkoltam élvezettel a kis zöldségeimet és átkoztam a gyomromat, hogy nem elég nagy, és nem fér be az összes. Vacsorázni egy étterembe mentünk, ahol a kompáó újfent megbukott (Máté kedvenc étele volt a kezdetek kezdetén,
de mi eddig mindenhol csak felejthetőt kóstoltunk), viszont a száz napos tojásért nagyon odavoltunk. Kihozzák, totál fekete és legszívesebben hozzá sem érnél, de aztán puha, ízletes, kívül pedig zselészerű. Ez az egyik legjobb dolog, amit kóstoltam itt. Aztán padlizsánt is vadásztunk, az mindig be szokott jönni. Most is.
Na, és akkor este jött a nap legjobb része, mégpedig, hogy a fiúk kitalálták, hogy ők nem akarnak 11 órát vonatozni visszafelé, mert nem tudnak aludni és akkor megint fáradtak lesznek, stbstb. Szóval golyóvonatra akartak szállni, viszont így borult minden eddigi program- és szállásterv, tehát újraindult az utazás iroda. De persze megint későn kezdtünk el szervezni, nem volt jegy, nem volt szállás, vagy máshogy és akkor megint elölről minden. Szóval végül úgy feküdtünk le, hogy nem tudtuk mi lesz holnap. De hát ráérünk arra még, igaz-e, Pál uram?
