Nos, Pingyao-ban megint nem elérhető a blog. Izgalmas dolog ez.
A tegnapi napban (10-én) annyi volt a jó kb este 6-ig, hogy nem volt szmog és így láttuk a napot meg a felhőket. De komolyan.
Délben kicsekkoltunk a hostelből, reggeliztünk (itt van ilyen zseniális kenyérke szerű tűzön sült péksütemény, ami mézzel van töltve és szezámmaggal megszórva, nyamm) és elindultunk Pingyaoba. Naivan azt gondoltam, hogy 4-kor már a hostelben héderezünk majd vidáman. Aha. 9-kor még nem voltunk a szálláson. Viva Kína!
Oké, mi is bénák voltunk, mert megnéztük, hogy van busz Datongból Taiyuanba és onnan Pingyaoba, de nem néztük meg, hogy pontosan honnan és mikor indulnak, csak nekivágtunk. Szóval lecsaptak ránk a hiéna taxisok, hogy majd ők tudják. Hát, egy maszek kisbuszt tudtak, ami másfélszer annyiért vitt el minket. Egyébként hihetetlen, a taxisok a csillagokat is lehazudják az égről, csak hogy velük menj. „Nem, ilyen busz nem létezik.” És öt perc kitartó keresés után már meg is találtad a megállóját. Tehát nekiindultunk a minibusszal a szerintünk 2 órás, a valóságban több, mint 3 órás útnak. Kiraktak minket a vonatállomáson, hogy szerintük inkább azzal menjünk. Ami nem lett volna feltétlen rossz, ha nem csak 11-kor lett volna vonat állójeggyel (1 órás hivatalosan az út). Így elkezdtünk kérdezősködni, hogy akkor honnan megy a busz. Közben folyamatosan támadtak a hiénák. Taiyuanban az is nehezítette a helyzetet, hogy nem annyira turistacélpont, ezért kevés európait látnak és mindenki minket bámult. De tényleg... Meg Máté is kezd belefáradni szerintem a sok oda-vissza fordításba és így akadályozott az információáramlás, ami megint csak nem könnyíti meg a helyzetet.
Tehát ilyen feltételek mellett igyekeztünk megkeresni a buszt. Amihez a kedves helyiek elmondása szerint fel kellett szállni egy másik buszra és átutazni a város (baromi nagy város!!) másik felére. Egy csomót sétáltunk, mire megtaláltunk egy megállót, ahol meg is állt a kedves, végre felszálltunk, megyünk boldogan vagy 3 megállót, mikor Máté elkáromkodja magát. Igen, rossz irányba szálltunk. Ekkor már mérget vettem volna rá, hogy Taiyuanban éjszakázunk.
De nem adtuk fel (illetve a fiúk nem, én meg mentem utánuk), felszálltunk a másik irányba és mentünk-mentünk. Összesen amúgy vagy 4 órát utazgattunk ebben a városban és egyszer sem mentünk ugyanazon az úton. Azért az nem semmi. Odaértünk a buszpályaudvarra és a bejárat előtt kordon... Bezártak. De nem! Bendi behatol és senki nem tessékeli ki! Nyitva vannak a pénztárak. Van busz Pingyaoba!! Győzelem!!! Ráadásul 10 percen belül indul a busz, szóval a legjobbkor érkeztünk. Azért annyi befigyelt, hogy a neten fél órásnak írt út 2-re sikerült, de közben legalább békésen elcseveghettem Mátéval a fehérjékről. Az egyik fontos tanulság eszerint, hogy a babot rizzsel kell enni.
Pingyaoban ki nem találnátok, kik vártak ránk lelkesen a buszmegállóban. Egy kedves arcú bácsit választottunk és kiderült, hogy nem is taxira, hanem az elektromos robogójához hozzácsatolt utánfutóra fizettünk be. Irtó hangulatos volt! :) Tovább fokozta az élményt a kivilágított belváros a gyönyörű házacskáival. Az óváros a Világörökség része. Letett minket a bácsi a hostelünk előtt, ami nagyon barátságosnak tűnt, igényes dekoráció, kiírások, térkép, csupa jó dolog.
El is indultunk rögtön kicsit csavarogni és vacsizni. Először mindannyian el voltunk ájulva a helyes kis házaktól meg hogy milyen igényes minden. Nincs szemét az utcákon, boltok és éttermek mindenütt és lábmasszázs. Aztán a vacsora közben a helyi fura, zsíros tésztát kóstolgatva már keserűen jegyezte meg Bendi, hogy ez túl európai, nincs benne semmi autentikus, kirakatváros. És itt nem turházik senki, alig hallani dudálást és egyáltalán túl nagy a csönd. Hol van a hutongok szemete és fura arcai? A ragadós terítős utcai gyorséttermek, ahol a legfinomabb dolgokat hozzák ki neked percek alatt. És egy csöndes, tiszta étteremben az édes-savanyú disznón rágódva nosztalgiázva gondoltunk vissza a pekingi vacsoráinkra, ahol az utcán ültünk kis háromlábú székeken, spagettigombát grilleztek nekünk és közben figyeltük, hogyan másznak ki a sütésre való csigák a tálból.
11-kor pedig vége lett minden életnek, így mi is ágyba bújtunk. Lassan. :) Miután rávettünk magunkat a zuhanyzásra (nem túl bizalomgerjesztő...) és továbbra is sikerült nem kiszakítani az ajtót (ez minden becsukásnál és kinyitásnál komoly rizikófaktor, mert egyszerre szorul és akar kiesni a helyéből).
De itt az új nap, lássuk, mit tud a kínai Szentendre.
