Igyekszem lépést tartani a napokkal, de nem könnyű...
Nos, ott tartottam, hogy szerettünk volna visszamenni Pekingbe. Mivel fél 3-ig keresgéltünk hajnalban jegyek és opciók után, ezért adtunk magunknak egy kis pihenőt, aztán délelőtt már a vonatjegypénztáraknál vártunk. Irtó mázlink volt, pont kaptunk jegyet arra a vonatra, amire terveztük és még a korábbit is beszámították. Yes!
Aztán csak utaztunk, sétáltunk és vártunk különböző variációkban úgy éjfélig. Annyi intermezzo volt, hogy Taiyuanban a vonatállomáson szóba elegyedett velem egy kínai nő, aki nem igazán tudott angolul, mondjuk, hogy inkább nem, mint igen, de annál lelkesebb volt és mivel okostelefonnal felszerelkezve látott neki a kalandnak, így olyan komoly témákat vitattunk meg, mint az autizmussal élő gyermekek úszásoktatása, vagy a fogyasztó fűzők, amik mozgás és diéta nélkül karcsúvá varázsolnak. Ez utóbbival vitatkoztam volna, de nem hiszem, hogy lett volna értelme. Hogy illusztrálja a mondandóját, elkezdte felhúzni a fölsőjét. Először megijedtem kicsit, hogy levetkőzik, de végül csak azt mutatta meg, hogy rajta is ilyen csodacucc van. Ha nem is hatékony, mindenesetre elég szép. Na, és akkor még igyekezett meggyőzni, hogy Kína déli fele mennyivel szebb, ezt rengeteg képpel támasztotta alá, meg volt még jó pár perc, amikor nem tudom, hogy miről beszélt. Összességében 1 érdekes órát töltöttünk el együtt, ami azért kicsit még az én gyógypedagógusi türelmemet is próbára tette. De azért örülök, hogy így alakult.
Ja, és Taíyuanban van Spar. Ami azért elég menő. Csak mondom. Mátéval elmentünk bevásárolni oda még a vonatút előtt. Az elég nagy kaland volt. Jófej volt Mátétól, hogy elvitt magával, igazán kedves és figyelmes volt ez tőle. Ez persze nem meglepő, mert ő egyébként is mindig ilyen. Bendi pedig higgadt és jó a humora. Szóval nagyon szeretetreméltóak. Ha ez eddig nem lett volna teljesen nyilvánvaló.
Vettünk sós pirított babot. Mátéval megállapodtunk, hogy minél többet eszel belőle, annál jobb.
Éjfélkor végre letámolyogtunk Pekingben a vonatról és egy elég menő taxit fogtunk két jó fej hapsival. A fiúk szerint nem is valódi taxis volt, csak annyira jó volt a kocsija, hogy minél többet szerette volna vezetni. Hát, el tudom képzelni. Az út alatt alaposan megizzasztották Mátét mindenféle kérdésekkel (azt hiszem) a miniszterelnökünkről meg a tanulmányairól.
Szóval emelkedett hangulatban szálltunk ki a szépen brummogó hintónkból, elslattyogtunk a jól ismert hostelkhez és közben kicsit úgy éreztük, hogy hazaértünk.
És akkor BUMMMM!! Nem volt szállás. Hát persze, hogy nem. Úgyhogy én letelepedtem egy fotelbe és vártam a kis galambjaimra, hogy visszatérjenek az olajfaággal. Nagyon ügyesen vették az akadályt. Fél óra múlva már egy 5 percre lévő hostelben regisztráltunk.
Viszont közben leesett a tantusz, hogy olyan gyorsan visszaértünk Pekingbe, hogy még másnap éjszakára sincs szállásunk, viszont neten pont nem tudtunk foglalni, szóval maradt a gyomorgörcs és a kimerültség.
A hosszadalmas és sikertelen szálláskeresés után egyébként hajnali kettőkor a fürdőszoba ajtajában állva arról elmélkedtünk, hogy az ember magasabb rendű-e az állatnál és hogy az állat alárendelhető-e az embernek. A csirke azért van, hogy megegyük? Egy embert vagy egy állatot ölnél meg, ha választanod kellene? Mi nem jutottunk dűlőre, de a megoldásokat várom kommentben.
