Finnmálna Kínában

Ha írni nincs is kedvem, nosztalgiázni van, szóval következzenek azok a dolgok, amik a legjobbak voltak itt (nem fontossági sorrend, bár talán nyilvánvaló):

- datolyás joghurt

- a jégkrémek, főleg a rizszselés

- Tiltott Város

- kilátás a Nagy Falról

- éjszakai séta Datongban

- Datong úgy egyáltalán

- chao mien, száznapos tojás, mogyorós spenót, padlizsán, tofus tészta, babtészta, spagettigomba

- egy hollandot arra tanítani, hogy "Kérek egy pálinkát!"

- hajnali séta Pekingben

- félholtan ténferegni a Buddha parkban

- saját magunknak grillezni az asztalon

- kalandozni a taiyuani Sparban

- sós babot ropogtatni a golyóvonaton, minél többet

- utazási irodásat játszani

- reggel beállni a helyiek közé dekázni a fura tollas labdájukkal

- mosolyogni a századik ismeretlen kínai fényképén

- beleenni a fiúk kajájába :)

- rendelni reggelente a helyi pékektől

- egy elektromos kis robogó utánfutóján száguldani a pingyaoi éjszakában

- a nevetéstől sírva olvasni a fiúk vendégposztját

meg ilyenek...

és Szecsuán... még visszajövök!

Nagyon a végén járunk, annyira, hogy még blogolni sem volt kedvem.

Felraktam az összes képet a notebookra, bepakoltunk, megvolt az utolsó evészet, az utolsó metrózás (a reptéri expressz nem számít). Ma egész nap csészealj méretű szemekkel meredtem a világra, hogy minél többet beszívjak még magamba. És gyorsan megkóstoltam még pár dolgot, amit eddig nem.

Klisé, de nagyon gyorsan elszaladt ez a három hét. Váratlanul gyorsan. És bár először nagyon utáltam Pekinget és Kínát (mert vártam már és csalódtam), kiállta az érzelmeim viharát és szépen megszerettem a maga módján. Mert tényleg annyira más. Próbáltam előtte elképzelni, de nem ment.
És tegnap már, ahogy suhantunk hazafelé a metrón, azon gondolkodtam, milyen lehet itt élni. Pár évig, mondjuk. Nagyon kíváncsi lennék rá. Kicsit irigylem Mátét :)

Meg aztán most, hogy egy egész hetet egy bázison töltöttünk, máris elkezdtek kialakulni a szokások. Megvolt a kedvenc boltom és pékségem, ahová reggeliért mentem és esténként már vártak minket az egyik étteremben, az asztalunknál, ahonnan tökéletesen ráláttunk az esti szappanoperára. És tudtuk már azt is, hogy a metróból ott kell feljönni, ahol a véres köpetes, fogkiesős fogkrémreklám van.
És ismertük már a hostelbeli állandó arcokat is.
Van a szobánkban egy (talán) indiai hapsi, aki, mint kiderült, 2 éve él Kínában, folyamatosan hostelekben. Itt május óta van. Van, aki már hónapok óta utazgat és még folytatja, van, aki tanítani jött ide, más meg gyakornok.

Mi viszont "csak nyaralni" és az idő lejárt. Bár tény, hogy a magyar otthont is várjuk már nagyon! :) Ez amúgy azt is jelenti, hogy hamarosan lesznek képek. Addig is gyorsan összeírom, mit csináltunk még a Máté utáni napokban, mert nagyban lendítettek ezen a nagy szerelmen.

Tehát, voltunk először is a Tiltott Városban, amit meglepően imádtam. Pedig az elején majdnem visszafordultam, akkora tömeg volt, de végül csak azért jöttem ki 5 körül, mert zártak és kitereltek. Az egyik legszebb dolog volt, amit valaha láttam. Lehetett bent békésen bóklászni a vörös falak és a sok növény és sárga csempe között, új és új festett épületek bukkantak fel és még a tömeg is eloszlott bent. Külön jó volt, hogy béreltünk audio guideot, mert volt magyarul és ennek már igazán nem lehetett ellenállni. Fantasztikus volt akcentussal hallgatni a nyelvünket. :) Nagyon érdekes dolgokat hallottam egyébként. Például meséltek női császárról, kútba fojtott ágyasról és egy korai ivós játékról, aminek az volt a lényege, hogy aki nem tudott rögtön rímet mondani, az ivott 3 kupicával. A színházban pedig állni kellett végig (csak a császár ülhetett) és még a fejedet sem mozgathattad. Ha egy oszlop előtt jutott hely, hát így jártál. Ja, és tapsolni sem volt szokás. Viszont volt egy nagy mélyedés a színpad alatt, hogy jobb legyen az akusztika. Szóval ez szuper volt, utána megállapítottam, hogy megérte eljönni Kínába.
Aznap este összeismerkedtünk pár emberrel a hostelben, így másnap együtt indultunk a Falra, ami hasonlóan lélegzetelállító volt, mint a Tiltott Város. Ráadásul irtó szerencsénk volt, mert gyönyörű tiszta, de hűvös idő volt. Tovább fokozom, alig volt ember! Ez így együtt Kínában szerintem maga a csoda. Vagy egy kicsit több is. Szóval elképesztő kilátás volt, folyamatosan fényképeztem, ugyanazt, akár ötször is, mert annyira tetszett. Ráadásul kimásztunk két olyan helyre is, ahol nem volt felújítva és szépen kiépítve még az út és innen nyílt a legszebb kilátás. Ezt nem is tudom tovább fokozni, majd a képek mesélnek. Lényeg a lényeg, hogy nagy egyetértésben másztunk Bendivel és azt gondoltuk, hogy életünk hátralévő részében csak inni fogunk a bőrünkön keresztül is.
Az új kis barátaink pedig nagyon kedvesek és szórakoztatóak voltak, kellemesen telt velük a nap. Ráadásul elég nemzetközi csapat jött össze, brazilok, francia és holland delikvens is volt.
Másnap a Nyári Palotába is velük indultunk, aztán jól elszakadtunk. De a szándék megvolt. Máté ratyinak harangozta be egyébként a Nyári Palotát, szerintünk Bendivel Máté fura. Hatalmas és gyönyörű volt az egész, még ha mi aznap nem is tudtuk értékelni. Ki voltunk merülve. De azért becsülettel végigjártuk és aztán elmentünk szusizni. És odataláltunk egyedül, bizony!

Mára a pakolás maradt és a Beihai Park a lótusztengerével. Meg egy kis polip és krumpli sok-sok-sok chilipaprikával. Bendi szolidan megtörölte evés után a szemét. Én folyamatosan fújtam az orrom. Még most is ég a gyomrom, ami azt illeti...

Nos, hát ennyit a kalandokról, mert holnap korán indul haza a két tesó. Már vár Magyarország!

18-án Bendi kérésére állatkertbe mentünk. a Tripadvisoron utánaolvasva egy csomó rossz értékelést találtam, hogy az állatokat szar körülmények között tartják és a látogatók vállalhatatlanul viselkednek, szóval a legrosszabbra készületem. És így egészen élvezhető volt.
Bár a kezdeti tömeg, ami aztán végigkísért bent is, majdnem elriasztott. Mondjuk olyan szempontból előnyös volt, hogy néhány kifutó üres volt, máshol meg nem lehetett látni az állatot, mert a gyilkos idő elől a hűsbe menekültek. Na, és ezeket a plusz köröket meg lehetett spórolni, mert tudtad, hogy ahol tömeg van, ott van állat, ahol nincs senki a kifutó előtt, ott nincs állat.

A bent lévő embereknek egyébként nem csak a mennyiségével volt sajnos gond. Az egyik kommentben azt olvastam, hogy a látogatók sokkal inkább hasonlítanak állatokra, mint a kifutókban lakók. Ebben volt némi igazság. Az egyébként sokszor mocskos üvegeken hiába volt kitéve, hogy ne kopogtass, azért sok gyerek verte géppuskaszerűen a taktust, hátha attól majd pont a fényképezőgépbe mosolyog a nyomorult éjszakai kis maki, aki egyébként fél órája alszik édesdeden ugyanilyen körülmények között. A szülők meg nem szólnak. Na jó, egyet láttam, aki leállította a porontyát.
Az mondjuk kedves volt, hogy mivel itt nincs zoo-csemege, sok család egy nagy zacskó salátával, összevágott répával készült, amit lelkesen adogattak az állatoknak. Így tudtam megsimogatni például egy torkos zebrát. Mondjuk a kislány, aki gumicukrot adott az egyik majomnak, az kicsit extrém volt. Vagy egy kislány (?), aki füvet dugdosott be egy kb 10 cm-es csőrrel megáldott sasszerű madárnak. Anyukát nem igazán zavarta, hogy a gyereke egy olyan állattal testi kontaktál, aki egyébként seperc alatt szétkap egy kisebb emlőst. Jól meg is csípte...

Ami a tárgyi feltételeket illeti, szerintem az állatkert is pont olyan felemás volt, mint ez az ország. Bizonyos részletei modernek, szépek és igényesek, míg máshol a szoci formák figyeltek, halványkék csempe, beton és szögletes formák. Egy csapat majomnak szuper nagy műsziklája volt mindenféle játékkal, mellettük a farkasok meg egyesével laktak a kifutójukban, aminek puszta sár volt az alja és nem volt benne semmi. Konkrétan.
Mondjuk láttunk egy csomó állatot, amit eddig még soha, de azért nem egy budapesti állatkerti élmény volt. A majomfelhozatal kifejezetten erős volt és volt pár hónapos példány egy csomó kifutóban, ami azért dobott az egészen.

Ma pedig a Capital Museum of Beijing-ben voltunk, ahová szemfülesen foglaltattam jegyet a recepciós csajszival még tegnap. Annak ellenére, hogy angol kiírás csak elvétve akadt, nagyon érdekes volt. 2x5 emeletnyi kiállítás és csak úgy a 8.-nál lett kultúrsokkom. Szerintem szép teljesítmény. Láttunk bábokat a pekingi operából, jáde tárgyakat (azok elképesztőek voltak), történelmi kiállítást, bélyegeket, kalligrafikus dolgokat, pagodákat, hajózási kiállítást, porcelánokat, szobrokat és bronztárgyakat és egy császár saját tervezésű kertjének a bútorait. Tényleg izgalmas volt. Nagyon szorgalmas nép ez a kínai, roppant igényes dolgokat készítenek. Részletgazdagokat és időtállókat. Csináltam egy csomó fotót a legszebbekről, majd egy hét múlva prezentálom őket.

Most viszont indulunk vacsizni, mert találtunk egy kedves étkezdét és úgy sejtem, hamarosan kezdődik a szappanopera, amit evés közben nézni szoktunk a helyiekkel. Tegnap egy hapsi csavarkulccsal elkergetett egy pocakos támadót. Kíváncsi vagyok, mi lesz ma.

Olyan dolgokról szeretnék most írni, amik eddig kimaradtak, vagy csak valakinek írtam őket.

A tuházásról
Szóval itt az emberek nyugodtan köpködnek. Amikor épp elméláznál, rögtön hallasz egyet. Mindegy, hogy épp hol vagy, bárhol megtörténhet. Ez itt oké. Az orrszívásra készültem, viszont az annyira nem tűnt fel. Ezt a köpködést viszont képtelen vagyok megszokni, pont ugyanannyira taszít, mint az elején. Egyébként általában jó szaftosan is csinálják. Olyan hangja van, mint mikor egy Z kategóriás öldöklős számítógépes játékban gyomorba szúrnak valakit.

Az éttermekről
Vagy étkezde. Mindegy, itt több fokozat van, amiket én nem igazán tudok elkülöníteni, mert ha jól vettem ki, nekünk erre nincs ennyi szavunk, a kínait meg ugye nem értem. Itt ez valahogy sokkal kevésbé kötött műfaj, mint otthon. Például nyugodtan beviheted a saját innivalódat. Sőt, ha már eléggé levetkőzted az európai normákat, akkor akár a saját vacsidat is beviheted mondjuk, amíg a haverod meg ott eszik valamit. Esetleg kortyolgathattok valami hazait evés után.
A szemetet eldobhatod (az utcán is), vagy hagyhatod az asztalon szétszórva. A legjobb, ha az asztal úgy néz ki az étkezés után, mint egy csatatért, amin robbantottak és még át is ment rajta egy elefántcsorda. Nem, inkább fordítva, hogy az elefántcsorda ne törje ki a lábát. Szóval, amin áthalad sok ormányos, aztán bumm.A cigizés miatt se aggódj, a csikket és a hamut a padlóra tessék potyogtatni.

Az öltözködésről
Ezt a részét nagyon vártam, egy csomó szuper streetfotót láttam már kínai lányokról. Mondjuk nem volt akkora meglepetés, hogy azért nem néz ki mindenki úgy, mintha őt hypeolták volna aznap legtöbben a lookbookon. Tényleg sokkal merészebben öltözködnek, azt meg kell hagyni. Mintha a dizájnerruhák kicsit beszabadultak volna a hétköznapokba: merész szabásvonalak és minták, berakások, kivágások, díszítések. Viszont még sincs igazán minőségi érzésed, mert gyakorlatilag az összes ilyen ruha nejlonból készült. Egy bizonyos szinten ez lehet menő, de alapvetően szerintem, mivel az anyag a vesszőparipám, nem az.
Tehát az "utcakép" színesebb, sokkal több a minta és az érdekes kombináció, de mégis az az érzésem, hogy ha nagyon akarom, akkor ezeket a darabokat otthon is megtalálom majd. Lehet, hogy designer boltokban és tudni kell, hova menj, de meglesznek azok, szebb kivitelezéssel, jobb anyagból. Szóval a magyar ruhatervezés és divatvilág meglepően jól vizsgázott nálam.
Az érdekes amúgy, hogy rengeteg olyan ruhát látni akár mászósabb turistahelyeken is, amit otthon alkalminak gondolnánk. Nem csak a kislányok mennek királylányruhában és tündérszárnnyal a hátukon állatkertbe, hanem fiatal, vagy akár idősebb nők is boldogan másznak vékony, selyem(szerű)ruhában a Függőtemplomban.
Ez a cipőkre is igaz egyébként. Magassarkú mindenhol, főleg platformos cipők. Vagy sportcipő. Ha egyik sem, akkor balerinacipő nejlonzoknival. Nem vicc. Itt nem ciki, ha látszik. (Ez majdnem akkora sokk nekem, mint a turházás.)
Ja, és az is teljesen normális 30 fokban, szmogban, párában, hogy valami aprócska ruhát húznak, kivágott szandált és átlátszó (azért nem annyira...) nejlonharisnyát! Miért? De komolyan, miért??
Ó, és el ne felejtsem megemlíteni, hogy természetesen rengeteg szilikonbetétes/pántos lábbelivel is találkozol. Jobb esetben hatalmas csilli-villi bizsuk is vannak rajta és a szilikon már sárga.

Szőrzet
Muszáj írnom róla, mert egyrészt szervesen kapcsolódik a ruházkodáshoz, másrészt pedig mert ma ez is beütött. Szóval adott egy csinos, karcsú kínai nő, mondjuk szép, fodros fehér skortban, divatos szemüveggel, fülbevalóval, ami kell. És akkor egyszer csak egy magasabb kapaszkodót választ, te meg hopp, máris egy hónaljkutyával szemezel. Gondolhatnánk, hogy csak egyszeri eset, lelkében biztos hippi, de nem hiszem, hogy a pekingi lakosság mondjuk 50%-a a flower power lelkes nagykövete. Plusz bzitos forrásból tudom, hogy nem csak a hónaljra terjed ki a természetesség szeretete.
Különösen azért furcsa ez, mert ilyen időjárás mellett a kisujjad perceinek a köze is bepállik. Na mindegy, ők tudják.

Gyereknevelés
Itt is bejön a természetesség vonala, azért következik a sorrendben most. Ugye azt már írtam, hogy gyerkőcből általában 1 van per család és kincsnek számít. Ez a szemlélet, úgy látom, nem múlik el a babahájjal, mert a csecsemőkoron túllévő kiskölkök is nyugodtan bányászhatnak könyékig az orrukban és ordibálhatnak bárhol (metrón, múzeumban, tényleg bárhol). A hólyagjuk is boldog kötetlenségben tobzódhat, ugyanis a lábköznél ügyesen kivágott kisnadrágok szabad folyást engednek mindennek. Mindenhol. Pelust alig-alig láttam eddig.
Egy dolgot viszont korán megkövetelnek a kicsiktől. Amint járni tudnak, képesnek kell lenniük a fényképezőgép használatára, különben ki lőne anyuról egy képet a múzeumban a 236. porcelánváza előtt? De ebben tényleg profik, gondolom az anyatejjel szívják magukba.

És ha már fényképezés, akkor...

Fényképezés
Mindig, mindenki, mindenhol. A múzeumban egyesével lefotóznak minden tárgyat (hátha holnap megsemmisítik az összeset?), az állatkertben az összes állatot (mert biztos jobb képeket lőnek, mint a National Geographic fotósai) és a láoájok is előkelő helyet foglalnak el a top 10-es fotótémák listáján. Ma teljesen össze is zavart 4 hapsi, amikor jöttek hozzám egy fényképezőgéppel, mondtak valamit, én már engedelmesen indultam az egyik pasi mellé és készítettem a bájvigyort, amikor valahogy tudtomra adták, hogy azt szeretnék, hogy én fotózzam le őket. Jó, igen, egy kicsit tényleg megsértődtem.

A gyerekekre visszatérve egyébként még azért annyit, hogy amúgy nagyon cukik. Simán összeállnék (ha hajadon lennék) azért egy kínai pasival, hogy ilyen gyönyörű pofijú gyerekem szülessen.

Közlekedés
Hogy kicsit semlegesebb témával nyugtassam a kedélyeket. A tömeg itt alap. Ezt elég nehéz volt elfogadnom, mert ez pillanatok alatt képes felpiszkálni és előhozni belőlem a harcos, bosszúálló amazont. Viszont sok-sok percnyi idegeskedés és fogcsikorgatás után be kell látnom, hogy valószínűleg tényleg a kínai emberek módszere a legjobb. Nem idegeskednek, teljesen természetes módon tolakszanak, különösebb indulat nélkül, a saját tempójukban slattyognak békésen, ott, ahol épp jól esik (tehát akár az út kellős közepén), ha úgy gondolják, megállnak egy kicsit. Nem pazarolják az agykapacitásuk jelentős százalékát arra, hogy azon gondolkodjanak, más elfér-e, ki tudja-e kerülni őket, beléjük ütközik-e. Egyszerűen csak áramlanak. Én még nem hallottam hangos szót emiatt. Az utakon a dudálás is inkább csak indexelés helyett van.
Viszont ha rád lépnek, megütnek, a füledbe böfögnek, letüsszentenek, stb., akkor nem igazán kérnek bocsánatot. Mint ahogy ritkán köszönnek meg bármit is. Vagy nem kívánnak jó napot, ha belépnek valahová.

És a legfontosabb... MOPSZOK
Igen, már láttam egy mopszot! Szóval nagy baj nem lehet itt sem az emberek ízlésével.

Ma új időszámítás kezdődött, magunkra maradtunk a vad Pekingben. A gyász érzékeltetése végett ma csak képeket terveztem feltenni, de azt írta ki, hogy túl nagyok a fotóim. Ezen a tündéri kis lufis szörnyetegen pedig már a képszerkesztés is elég kalandos, szóval az átméretezésre nem vállalkozom. Szóval szöveg lesz. Képek jövő héten facebookon.

A Búcsú után az új szállás keresésére indultunk és gond nélkül meg is találtuk. Csak 2 liter vizet vesztettünk izzadtság formájában per fő, ami azért elég jó.
Most egy újabb hutonghoz van szerencsénk. A szürke manóházakat már ismerősként üdvözöltük. A hostel maga kevésbé szedett-vedett, mint az eddigiek, mondhatni, egész európai. Van egy nagy belső kertje egy csomó fotellel és kanapéval, ez elég szimpatikus. Viszont a jelenleg itt lakók átlagéletkora azért veri a miénket. Csupa lenvászon felsős, hosszú hajú és/vagy szakállú, szandálos zarándok.Az egyik sráccal, aki a szobánkban van eddig annyi a kontakt, hogy az ágyában szipogott. (Update: most sétált el mellettünk a cuki pizsijében.) Egy másik német pedig szünetet tart a munkában. 1 hónap. Talán. De lehet, hogy 2 vagy 3. Még nem döntötte el. Majd elmegy Kambodzsába meg ilyesmi, még nem döntötte el. Sörhasa azért van. A nehezebb időkre. Aztán volt még egy fura arc, aki azzal akart bevágódni egy társaságnál, hogy odahúzza a kutyát. Mert van egy helyes golden retriever.
A recepciós egyébként kedves és beszél angolul, ami nagy piros pont.

Miután letelepedtünk, elzarándokoltunk a Láma Templomhoz, ami gyalogos távolságra van. A bejáratnál adtuk a diákokat, hogy kedvezményes jegyet kérjünk, és ez volt az első hely, ahol egy kicsit is jobban megnézte őket a néni és hát eléggé feltűnő ugye, hogy Bendi nem Máté. De miután közöltük, hogy csak angolul tudunk, hamar feladta. Kristynek ezúton is köszönöm, hogy hasonlít rám.
A bejáratnál begyűjtöttük a csomag füstölőnket. Én nem értettem először, hogy miért kapunk ekkora pakkot, amikor csak hármat kell meggyújtani. Aztán leesett, hogy füstölőtartónként (tehát kb 5 méterenként) hármat. Hát, erről lemaradtunk. Így is olyan füst és szmog kombó volt, hogy nem igazán lehetett tisztán látni.
Kiderítettük azt is, hogy a kincs nem a szivárvány tövében van, hanem a füstölőtartók és szobrok lábánál.
Egyébként láttunk egy csomó szentélyt, egy hatalmas Buddhát (?), ami Guniess-rekorder, mert a 18 méteres szobor+8 méter talapzat egy darab fából van kifaragva és egy hatalmas homokból készült mandalát is találtunk. Az gyönyörű volt és hihetetlen részletes. Volt még szobor- és kincskiállítás is, ahol voltak olyan figurák, akik agyvelőket szívtak ki. Fincsi. Meg koponyából készült edények. A fenntartható fejlődés ugye fontos.

A szomszédban volt egy Konfúciusz templom, így oda is bementünk. Szerintem ez roppant érdekes volt. Láttunk egy nagyon nagy kiállítást Konfúciusz életéről és tanításairól. Én eddig viszonylag keveset tudtam erről a témáról, de nagyon inspiráló volt ez a néhány terem. Külön nyalánkság volt a félrefordított angol mondatokat szemezgetni egy ilyen filozofikus témában. (Félreértés ne essék, nagyon értékelem az igyekezetet!) Viszont utána megfogadtam, hogy mindenképp utánaolvasok még ennek, mert nagyon izgalmas. Meg a buddhizmusnak.
A másik érdekesség, amit itt láttunk, az egy táncbemutató volt. Jókor voltunk jó helyen, mert óránként csak egyszer adják elő a 15 perces táncot. Négy rész volt: a tanulás, a boldogság, a harmónia és egy szerelmes sztori. Ez egészen elbűvölő volt!! Gyönyörű színes ruhákban táncoltak a fiúk és a lányok, amiknek denevérujja volt, szóval szépen lebegett. Meg volt mindenféle más ékszer és kellék. Csináltam videót is, de azzal már igazán nem merek megpróbálkozni itt. Szóval ez üdítően hatott a rengeteg olvasás után.

Már 4 óra körül járhatott az idő, farkas éhesek voltunk, úgyhogy ideje volt megejteni az első egyedül kajálást (leszámítva a legelső estét). Egyelőre biztosra mentünk: képes étlap és angol aláírás. A kacsa roppantul ízlett mindkettőnknek, a fura hideg és csípős tészta már nem talált ilyen meleg fogadtatásra. És a pincérnő nem volt kedves.

Az estét képnézegetéssel töltöttük és elmentünk vacsorázni egy gyorsétterembe, ahol mutogattunk és rendeltünk pirított tésztát, mert azt tudunk. Közben a helyiekkel néztük az aktuális szappanoperát a fura zenéjével (mindig ugyanolyan!). Egészen autentikus volt.

Holnap az állatkert és az akvárium van tervbe véve. Kicsit szkeptikus vagyok. Elvileg nem tartják túl jó körülmények között az állatokat. Meglátjuk.

a szerény kezdés után azért azt megjegyezném, hogy Rebeka a „bicikli”-t g-vel irja. ezt igy a laptop asztalára pillantva vettem észre. azt is a kedves olvasó figyelmébe ajánlanám, hogy ezt a posztot felváltva fogjuk írni, így hol Bende hol én írjuk (nyílván azért együtt írjuk), ezért talán kicsit keszekuszának fog tűnni, továbbá az esetleges helyesírási, nyelvtani, és egyéb hibáktól kérem tekintsenek el, mert egy közel egy liter 白酒 és jó pár sör elfogyasztása és egy kialvatlan éjszaka után nem egyszerű az írás, csakis kizárólag azért vettünk laptopot a kezünkbe mert Rebi szerint a blog követői már „nagyon várják a vendégposztot”. szóval remélem a nyájas olvasó ehhez méltó érdeklődéssel és méltánylással kíséri figyelemmel ezt az írást.

a poszt mint már előre eldöntöttük, a számunkra legemlékezetesebb pillanatokat fogja bemutatni, kezdjük is

de először is megsimogatjuk a szerencsehozó ékszerteknőseinket. ezek nyílván ösztönzőül hatnak majd az elkövetkezendő lirikai élménybeszámolónk megkreálásában.

(gyors megjegyzés: egyetlen feltételünk az volt, hogy nővérem nem olvashatja ezen remekműnek sorait ameddig az publikálásra nem került.)

az olimpiai park tréfája

az első (nem ez volt az első de mindegy) nagy turisztikai látványosságunk az olimpiai park volt. a madárfészek és a vizkocka után hamar felkeltette az érdeklődésünket a parkban helyet foglaló vízköpő sor ahol megannyi féle és fajta vízjáték és fényeffektusok hada szórakoztatta az arra tévedő bámészkodót. számunkra a legszórakoztatóbb történés kicsit eltért a többiekétől amikor is egy a szélén csak figyelőként és a showban nem résztvevő idősebb mammert egy kósza vízsugár fejbekapott, de telibe. hahaha. több fényképet nem készített aznap este.

Marha vagon

mivel gyorsan hozzászoktunk a helyi árakhoz ezért az utazás költségén is a lehető legtöbbet szerettünk volna spórolni. így hát nagyon meg is örültünk amikor 1200ft-os jegyet sikerült foglalnunk a közel 600 km-es utazáshoz. és mivel éjszakai utazásról volt szó (22:00 – 3:30) örültünk hogy így egy napi szállás költéségét is sikerült megspórolnunk. nem jött be. ezt már a váróterembe érkezve erősen sejtettük amikor is közel kétezer vidéki lakos között tudtunk csak megkuporodni egy kis falatnyi helyen. a váróteremben töltött majdnem egy óra alatt kb 40 perc telt el azzal hogy egy alacsonyabb erkölcsi szinttel rendelkező asszony a családi fotóalbuma nagy részét vélhetően a rólunk készített temérdek mennyiségű képekkel igyekezett kitölteni. aztán jött a móka része amikor betereltek minket a marhavagonba. utazásunk minőségét megfelelően szemlélteti hogy az adott típusú járatra az állóhelyjegyek száma nincs korlátozva. a vagonba lépve a helyünkhöz vezető kb 20 méteres utat nagyjából ugyanennyi perc alatt sikerült megtenni, közben azon stresszelve hogy a hátunkon lévő csomagunknak nehogy lába kéljen. szerencsére az ülőalkalmatosságaink hőmérsékletére nem lehetett panasz mivel hogy pár arra tévedt portyázó (ülőhelyjeggyel természetesen nem rendelkező) bennszülött már bőszen előmelegítette azokat nekünk. az elkövetkezendő két órában bendike nyaka már erősen sajgott a percenkénti csomagellenőrzéstől. az utazás hátralévő része meglepően békésen telt, aludni még így sem volt merszünk kivéve rebinek aki az utazások alatt mindig sikeresen feltöltődött energiával. kezdeti ijedelmünk egyébként indokolatlan volt mivelhogy az utazók felettébb kedvesen viszonyultak hozzánk, készségesen segítettek instant tésztánk elkészítésében is tehát utazásunk teljes mértékben veszélytelen volt de ennek ellenére nem ismételnénk meg újra.

megérkezés datongba nyelvleckékkel fűszerezve

-    bambi (coke zero) szünet –

hajnali érzekésünkkor az állomást elhagyva már erőszakos taxis hiénák hada (akik egyébként egy külön posztot is megérdemelnének) várt minket (laovájokat) nagy összes legombolásában és mesés kincsek megszerzésének reményében. az arcuk villámcsapás hirtelenségével jött hígfosást tükrözött amikor bende a saját nyelvükön már gondosan begyakorolt kulcsszavakkal (Bu Yao – nem akarok) fosztotta őket meg reményeiktől miszerint egyhavi fizetésüket három laovájtól szerezhették volna be egy tízperces fuvar alatt. viszont egy lelkes versenyző akadt köztük aki tízperces nem éppen lopakaodó módban történő kitartó követés után adta csak fel. hajnali cardio edzésünket nem sokkal a taxisok lekoptatása után egy fekete sötétített ablakos autó benne négy kigyúrt állattal zavarta meg. miközben elhalatunk mellettük láthatóan felkeltettük az érdeklődésüket és egyből azon kezdtünk tanakodni hogy milyen egészségügyi problémákat hozzunk fel mentségnek hogy szerveinket átültetésre alkalmatlannak találják. de szerencsére a zsírdisznók nem hagyták el hintójukat így két vesével fojtathattunk tovább utunkat a pekingi szmoghoz képest meglepően friss levegőben.

szálláskeresés

vidéki kiruccanásunk után a 330km/h-val száguldó marhavagonra közel sem hajazó golyóvonat elhagyása után megindultunk előző szálláshelyünk felé a puha ágy reményében. de ráb@sztunk. mivel eddig napról napra foglaltunk még csak szállást ugy gondoltuk hogy egy gyors éjféli becsekkolás után már párnára is hajthatjuk fejünket. nem így volt. mivel megtudtuk hogy nincs szabad szoba elindultunk matyesszal szállást keresni a hutingi éjszakába ( hutong = itteni telep csak azé durvább). lelkesedésünk felettébb hamar lohadt miután még a legputribb lyukakból is bajszos vén kecskék integettek koszos kis mancsaikkal hogy húzzunk a pilába. ezek után már nem is meglepő hogy bendikét az egyik nappal fodrász este viszont bordélyházként üzemelő létesítményben reméltem elszállásolni ahova egyébként már aznap este kéjes mozdulatokkal invitálták befelé (fél centis haja egyébként nem igényelt jelentősebb igazítást). meglepő módon a negyed legforgalmasabb vendégházában sikerült egy háromágyas saját fürdőszobás szobát beszerezni, viszont kizárólag egy estére baráti áron ami vélhetően a recepciós bácsi másnap esti hajnyírását fedezte.

alibaba és a negyven rabló

a kérdés már csak az kik a rablók. ez hamar kiderült amikor az elsőként széles mosollyal hevesen invitáló eladók távozásunkkor a morzsányi profit megszerzése után már minimális életkedvvel folytatták aznapi tevékenységüket. tudni kell hogy az itteni termékek (leginkább ruhákra gondolunk) árai az európai szórakozóhelyek koktéláraival vetekszenek. az alkudozás a móka legnagyobb része pláne miután a csak angolul beszélni vélt egyébként szőke és hófehér bőrszínű látszólag naiv fogyasztó az áruk kiválasztása után az elsőleg csillagászati kikiáltási árat meglátva átcsap folyékony mandarinra. egy részlet a háttérben sugdolózó eladók párbeszédéből:

-te ez tud kínaiul?! nem kellett volna ilyen magas árral kezdeni! LI

így történt tehát hogy az alkuk végére nagyrészt már csak pisszegő eladók gyorsan passzolták az árut nehogy a közelben ólálkodó európai vásárlók kihallják hogy ugyanazt az árut őt ötszörös áron visznek el azt a fehér láováj húgyért sz@rért akasztotta le.

mivel már későre jár és rebeka unatkozik ( nem engedi nyugalomban befejezi első lírikai remekművünket) ezért itt történeteink átmenetileg befejeződnek de számottevő érdeklődés ellenében hajlandóak vagyunk már otthonról folytatni eposzi kalandjaink regélését.

csá

Tegnap délelőtt beiktattunk még némi kulturális programot, elmentünk megnézni Mao mauzóleumát. Nem számítottunk arra, ami ránk várt. Kb 2 órát töltöttünk a helyszínen, ebből 1 óra 55 percet sorban álltunk, illetve mentünk.

Egy baromi nagy téren indult a buli, ahol eleve turistahordák tömege áramlott és ahol beláthatatlanul össze-vissza kígyózó kordonokat állítottak fel, ezzel jelölve ki a sor vonalát. Őszintén kíváncsi lennék, hogy nézhet ki fölülről. Mert tényleg másfél órán keresztül araszoltunk előre tyúklépésben, többek között megkerültük az épületet is. Ez a sorbanállás egyébként szociológiailag és pszichológiailag nagyon érdekfeszítő volt. Az emberek, akár kisgyerekekkel is elképesztő módon tolakodtak és tapostak. Az utolsó 300 méteren egy kislány végig rugdosta a talpamat. Ahol meg láttak 10 centi helyet az emberek, ott máris ment a slisszolás. Úgyhogy elég sokszor elszakadtunk egymástól. Meg minden második nőnél napernyő volt és csöppet sem zavarta őket, hogy a sokadalom közepén az ernyővel hadonászva halálra szurkálják, aki az egy méteres körzetükben van. Én ezért leggyakrabban lehajtott fejjel meneteltem, de még így is jó párszor majdnem elvittem a hajamban pár célszerszámot. Mondjuk az kicsit javított a dolgon, hogy az új cipőcskéimet bámulhattam, amik teljesen lenyűgöztek. A hab a tortán egyébként a tűző napsütés volt.

Közben a kordonon kívüli téren rendőrök álltak, akik megafonon kiabálták a tudnivalókat és figyelték az embereket. Akiknél táska volt, figyelmeztették, hogy tegyék le, aztán fokozatosan meg kellett szabadulni a folyadékoktól, az öngyújtóktól és a végén még fémdetektoros kapu és személyes átvizsgálás is volt. Tisztára, mint a reptéren... Ja, és útlevél is kellett.

Így juthattunk be tehát először egy előtérbe, ahová tengernyi virágot hoztak a kínai látogatók (az átvizsgálás után lehetett vásárolni). Egy hatalmas szobor ült benne, mögötte hegyeket ábrázoló hatalmas gobelin. Közben folyamatosan sürgettek minket, hogy haladjunk tovább. Aztán a következő szobában a kivilágított test és két viaszkatona. És vége. Nagyjából annyi idő volt az egész, mint elolvasni az erről szóló részt.

Mindennek ellenére ez egy nagyon érdekes állomása volt az ittléütnknek.

Bréking 2: úgy tűnik, hogy működik a VPN!

Vigyázat! A poszt érzelmeket tartalmaz! Az erre érzékenyek konzultáljanak kezelőorvosukkal, gyógyszerészükkel.

Esett az eső tegnap este és ma is csepergett. Ritka dolog ez itt. Az én hangulatom is kicsit borús most és nosztalgikus. Izgulok és kicsit szomorú is vagyok egyszerre. Máté holnap reggel hazautazik és mi magunkra maradunk. Nagyon furcsa érzés ez, hiába tudtuk előre. Maradni mindig rosszabb szerintem, azért ilyen nyomasztó most. De közben ebbe nem szabad belesüllyedni, mert utána még számtalan érdekes dolog vár minket Pekingben, csak új felállásban, ennyi az egész. Most kezdődik majd az igazi turistáskodás. Hamarosan kiderül, hogy Máté elég alaposan felkészített-e minket. Tényleg, mint a kiskacsák, ahogy korábban írtam :)

De most még olyan, mintha a saját kis buborékunkban lebegnénk, ami még inkább hangsúlyos, mert tudjuk, hogy a végét járja.

És ma amúgy is így ébredtem. Először, mióta itt vagyok. Kényelmesen fészkelődtem az ágyamban, olvastam egy kicsit és elégedett voltam és nyugodt. Ez ilyen „esősdélutánonafotelbenteázós” hangulat.

Szóval nehéz szívvel pakoltam ma össze, nem tudom, a fiúk hogy voltak vele. Meg stresszesen, hogy befér-e minden (megvettük már az összes ajándékot). Bár a nagyobbik poggyászom még pályafutása alatt szerintem sosem volt ennyire kitömve (bocsi, Bence! Vigyázok rá egyébként!), de most úgy tűnik, megleszünk. Épphogy. Mondjuk hülyeség volt hozni 4 pulcsit és 3 hosszúnadrágot. Ha Kínába jöttök, ne tegyétek! Még a fele is pont sok lenne. Egyébként mi azért pakoltunk, mert holnap mi is megyünk, átköltözünk egy másik hostelbe. 12 fős dormot választottunk, hátha jó lesz a társaság. És onnan már csak haza megyünk, szóval remélhetőleg csak egyszer kell majd szuszakolni.

Ma egyébként elmentünk bevásárolni egy áruházba, ami nagyon érdekes volt. Nem annyira, mint a Spar, mert mégiscsak az volt első. Nagyon furcsa itt (legalábbis nekem), hogy a bevásárlóközpont olyan, mintha több üzlet lenne benne (drogéria, ruhabolt, lakberendezés, élelmiszer, stb.), területileg is eléggé elkülönülnek, de egy közös kasszasor van több emeletre. Igazából nem annyira más, mint otthon, csak kevésbé kompakt az egész. És persze rengeteg érdekes ételt és italt láttunk, sokkal többfélét, mint otthon. Például csak Dove csokiból (amit Magyarországon nem is árulnak) volt egy egész magas polcnyi. Aztán volt mindenféle szárított gomba, magvak, aszalt gyümölcsök tömege, gyümölcszselék, kekszek és kis száraz sütik, szárított és vákuumcsomagolt husi snackek, hogy csak az érdekesebbeket említsem. A második emeleten gyümölcs és pékáru osztály, meg élő halak, kagylók és mindenféle hüllők (siklók, varangyok, teknősök). Ezt kicsit durvának találtam... Nagy varangyok terpeszkedtek egy kicsike terráriumban, siklók tömege volt összegabalyodva egy másik üvegben, a rengeteg fulladozó halról nem is beszélve. :/

Viszont - vidámabb vizekre evezve – csináltak ott helyben olyan nagy töltött palacsintát, amit Máté már mutatott nekem korábban, hogy tipikus pekingi kaja. Úgy készítik, hogy a palacsintatésztát (van sima, kukoricás és borsós) egy nagy, forró vaslapra öntik és egy ügyes kis fognélküli gereblyére hajazó célszerszámmal elegyengetik a trutyit. Ahol van még egy kis folyós rész, azt rögtön elsimogatják. Aztán ráütnek egy tojást, azt is elkenik. Megfordítják a palacsintát, kennek rá barna cuccot (talán szójaszós?), csípőset, kanalazna rá savanyú káposztát, koriandert, hagymát és az egészet szépen batyuba hajtogatják. Nagyon-nagyon finom volt! Otthon reprózom majd, lehet jelentkezni kóstolni :)

Bendi újfent hasmenéssel küzd, szóval ő inkább csak széntablettákat eszik és kenyeret (vagy valami ahhoz hasonlót). Egyébként én nagyon büszke vagyok a gyomromra, hogy a kiborulásnak semmi jelét nem adta, pedig folyamatosan idegen cuccokkal tömöm.

Viszont ha már a kóstolásnál, meg az ételeknél tartunk, akkor be kell számolnom a tegnap estéről, mert az is gazdag volt gasztroélményekben. (Anya úgy is megjegyezte már, hogy kevés az ételleírás.)

Szóval tegnap ünnepeltük Bendi szülinapját, mert az volt az utolsó közös, nyugis esténk együtt (holnap Máté gépe elég korán megy). A terv pedig a következő volt: batyukóstolás, szusi, bevásárlás, aztán vacsora. Készítettük a gyomrunkat. Én csak joghurtot ittam napközben, mert az elvileg tágítja a pocakot.

Arra a környékre mentünk, ahol Máté egyetemre járt. Jó volt látni őt a neki ismerős környezetben :)

Először batyuért mentünk. Kétfélét kóstoltunk. Az egyik kívül ropogós volt, belül pedig szaftos, leves husi volt és az egészet savanyú ecetbe mártogattuk. Mmmm. A második puha, édes kenyértészta volt a közepén BBQ-s husival. Azt se köptük ki.

Aztán beiktattunk egy kis édességet is, mert Máté mondta, hogy van a közelben egy jó hely, ahol gőzölt, édes tojáskrémmel töltött gombócokat lehet enni. Nem kellett sokáig győzködnie. Még egy pohár mangólevet is ittam hozzá. Hát, azt bármikor, bárhol, bármennyit. Most is rögtön beindult a nyáltermelésem.

Utána vásároltunk pár sört és baijiot (fehér alkohol, szó szerint) a koccintáshoz és beültünk szusizni. Minden nagyon izgalmas volt, de sajnos nagyrészt fogalmam sincs, hogy mit ettünk. Az biztos, hogy volt lazac, rizs, uborka és polip.

Amikor innen kijöttünk, már erősen repedezett a hasam, pedig még csak ezután következett a vacsi és Máté folyamatosan figyelemmel kísérte a fogyasztásunkat és rögtön lecsapott, ha nem teljesítettünk megfelelően.

Varangyok és más hüllők között besétáltunk az étterembe. Pirított zöldbabot rendeltünk chilivel, halszagú disznót (ez a valóságban kukacszerűen darált husi szósszal, paprikával), édes-savanyú disznót és marhahúsos pirított tésztát. Szörnyű volt, mert mindennek nagyon jó íze volt, de közben azonnal vissza is akart jönni minden, mert annyira tele voltam. Meg is kaptam a leszúrást, hogy hogy merem máris letenni a pálcikát. Behúztam fülem-farkam és alázatosan makogtam, hogy csak pihenek egy kicsit. Imádtam egyébként, ahogy az édes-savanyú bundája roppan a számban és közben érzem van a puha, ragadós, édes szószt is. És a pirított tészta füstölt íze... Hmmm. A pirított zöldbab pedig meglepően ropogós volt és ízletes. Azt is mindenképpen kipróbálom majd hazai terepen.

Na, de a slusszpoén, hogy vacsora után még beültünk a Mekibe, mert Máténak még lecsúszott volna egy kis fagyi pitével. Illetve, hogy egész pontos legyek, úgy volt, hogy megnézzük, van-e a Burger Kingben pite – mert ott finomabb – és ha van, akkor azzal átmegyünk a Mekibe és ottani fagyival elfogyaszthatja békességben. Én nem tudom, hol rejtegeti a másik két gyomrát, komolyan... Viszont nem volt megfelelő süti a Burgerben, így meg kellett elégednie Máténak egy oreos fagyival és McSpeicie hamburgerrel, ami a második legjobb burger gasztrovezetőnk szerint és tök hülyeség, hogy miért csak Ausztráliában és Ázsiában árulják. Pedig mekkora sikere lenne! Az első helyezett egyébként egy időszakos hamburger krumplipürével, baconnel és soványka 900 kalóriával. Aztán lecsúszott még egy hamburger mindkét fiúnak, egy fél pite (amit Bendi kínaiul rendelt meg elég menőn, viszont nem volt olyan, amilyet kért, ezért édesburgonyásat adtak, ami Máté szerint a legrosszabb, ezért visszamentem és ügyesen becseréltem ananászosra) és Máténak egy újabb fagyi.

Kellőképpen eltöltekezve pedig már elindulhattunk táncolni. Csak minden üres volt. Ez Pekingben egy megrázó dolog. Aztán kicsit beindult az élet, de az este hangsúlyosabb emlékezetesebb része az evés maradt.

Bréking, ömlik az eső! :)

Ééééééés igen! Beértem magam! Ma a mai napról írok.

Fölcihelődtünk, kicsekkoltunk, befejeztük a vásárlást, van mindenkinek minden, boldogság. Olyan komolyan vettük ezt a feladatot egyébként, hogy én csak némi joghurtot reggeliztem, Bendi semmit, Mátét meg nem tudom soha követni. Vásárlás után átcaplattunk a másik hostelbe (most itt leszünk 3 egész éjszakát, tiszta otthon érzés...), és a nap végén következett a jutalom: a vacsora. Bendivel gond nélkül befaltunk annyi tésztát, ami jobb napokon egy négy fős családnak elég. Még lecsúszott egy kis tofu is meg utána egy nagyon izgalmas jégkrém: belül zöld színű (szerintem) vaníliafagyi és datolyakrém, meg ilyen rizszselé, és az egészet felpuhult ostya borítja. Nyamm, nyamm, nyamm. Szerintem jobban jártam vele, mint a zöldborsós-babossal.

Most egyébként újra abban a hostelben lakunk, ahol legelőször, csak olcsóbban és feleannyira csöves szobában. Mondhatni, kulturált. Egyesítettük csomagjainkat, pihenünk, örömködünk, jól vagyunk. Viszont internet még˝¨mindig csak 300 km-re innen, a lobbyban van, szóval a képekre még várni kell.

És ennek örömére, hamarosan különleges meglepetés várható!

Tegnap a vásárlás volt soron, mert Máté oldalas listát kapott róla, hogy mit rendeltek az otthoniak. Így újfent ellátogattunk a Silk Market-ra. Nem tudom, írtam-e már erről a piacról. Nekem az első élmény sokkoló volt kicsit, főleg, hogy Máté rám ijesztett, hogy biztosan nem hagynak egyedül, mert volt már, hogy két lányt nem akartak kiengedni az üzletből, amíg nem vásárolnak. Ehhez képest tegnap már egyedül alkudtam le a leendő ajándékok árát, szóval jár a vállonveregetés.

A hely egyébként olyan, mint egy pláza, szóval elég rendezett, csak sokkal kisebb üzletekkel és sokkal zsúfoltabban. Viszont itt meg lehet találni mindent. MINDENT. A táskáktól elkezdve a cipőkön, ruhákon át az ékszerekig, és persze van tea, elektronikus kütyük, ajándéktárgyak, parókák (!), meg ami még eszetekbe jut. Bulgari, Ralph Lauren, Tommy Hilfiger, Vans és Nike, hogy csak párat említsek a hamis vagy épp nem hamis nagy márkák közül. És bár minden üzletre ki van írva, hogy nem szabad alkudozni, azért persze ezt teszi mindenki. Az európaiak és amerikaiak eleve hátránnyal indulnak, hacsak nem tudnak kínaiul.

Szerencsére nekünk ugye volt egy szuper vezetőnk, aki tudta a helyi árfolyamokat, szóval nevetséges összegért jutottunk hozzá jó pár dologhoz.

Egyébként ez az alkudozás, ez tényleg egy külön művészet. Én még sajnos nem jártam más keleti országokban, ahol ez dívik, ezért nincs összehasonlítási alapom, de itt, Kínában nagyon komoly pszichológiai hadviselés van és komoly, aprólékos színészi teljesítmény. Először az eladó mond egy lehetetlenül magas árat, mi meg egy lehetetlenül alacsonyat. Aztán beveti, hogy oké, speckó kedvezmény csak most, csak neked, mert olyan szépen mosolyogsz, de nem engedsz és hogy oké, akkor még egy kicsit, mert diák vagy, de nem hagyod magad. Ilyenkorra általában már eltűnik a mézédes mosoly és az előzékenység. Na, akkor mondd a max áradat, de tényleg! Még mindig ugyanannyi. Pff, akkor nincs üzlet. És akkor kisétálsz és még egyszer utánad kiabálnak. Egyszerűbb esetben megkapod az árut, máshol volt, hogy ötször kellett ezt a kisétálósat eljátszanunk. De tényleg. Mikor fizetsz, akkor pedig összetört kiskutyaszemekkel néznek rád, a fejük lehorgasztva, mintha most fosztottad volna meg a 3 gyerekét az esti vacsorától. Ha így is megéri nekik, akkor őszintén kíváncsi lennék, hogy mennyiért veszik a nekünk 2000 ft-ért eladott márkás cipőket. Szóval ez komoly meló, na.

Aztán mész tovább és minden üzletbe hívogatnak, mert szerintük mindenre szükséged van. Akkor is, ha épp van a kezedben négy, amit akkor vettél a szomszéd üzletben.

Tehát ez volt a tegnapi feladat plusz ugye hostelból másik hostelba költözni, ahol volt szállás.

Elég helyes kis szállást találtunk amúgy, sok volt az európai arc és volt közösségi élet, nem úgy, mint a legelső helyen, ahol egy japán papát pakoltak be mellénk és egy német srác magyarázott mindössze a közösségi helyiségben. Ezen az új helyen nemek szerint külön dormok voltak, így 3 kínai lánnyal töltöttem az éjszakát, akik egyébként nagyon örültek nekem és hogy tudok angolul. Rögtön beszédbe elegyedtünk és kifeküdtek a nevemtől. Az „r” hang itt komoly próbatétel. Aztán elcsevegtünk arról, hogy ki mit csinál itt és hogy ők még nem voltak a Nagy Falon, mert az unalmas és meleg van. Ettől meg én feküdtem ki, de azért szépen mosolyogva bólogattam, hogy persze, értem én. Az egyik kis szobatársam később bevallotta egyébként, hogy nagyon tetszik neki az öcsém. Javasoltam, hogy bemutatom neki, mire fulladó- és nevetőrohamot kapott és úgy kellett kivonszolnom a közös helyiségbe. Szó szerint vonszolni, tehát ő guggolt én meg fogtam a kezét és húztam. Végül Bendi pont bejött a szobánkba. Újdonsült barátnőm annyira félénk volt valóban, hogy ez idő alatt végig háttal állt. De egyébként roppant kedves volt, például kötelező jelleggel dinnyével tömött meg, aztán amikor csokit ajánlottam cserébe közölte ő is, meg a másik lány is, hogy nem lehet, mert ők diétáznak. Ketten együtt nyomtak annyit kb, mint én. De lenyomtam a torkukon! Szóval a szociális életem vagy 110%-kal emelkedett, ami szuper. Kicsit hiányoztak már a lányok. Bár tény, hogy Bendiék továbbra is igyekeznek odafigyelni rám, vagy még inkább azt mondanám, hogy ez már nem probléma, vagy kérdés.

Este még vacsoráztunk, ahol olyan salátát kaptunk, mint kb európában. Volt benne jégsaláta, rukkola, meg minden. Nagyon jól esett. Megnéztünk még egy filmet hangos zene és hajszárítások közepette, aztán eldőltünk, hogy felkészüljünk a másnapi költözésre és újabb kör vásárlásra.