Igyekszem kihasználni, amíg a fiúk még durmolnak, mert egyébként elég sűrű a nap, nem lehet itt órákat a neten lógni, kérem szépen! Legalábbis a tegnapi nap ezt mutatja.
Mátéval egészen új világ tárult fel előttünk, nem csoda, hogy vártuk, mint a Messiást. Egyébként fél 1 helyett hajnali 3-kor érkezett, aztán még elmentünk sétálni pár órára és aztán aludtunk délig. Ez gondolom nem segített a jetlegen... Utána viszont serény városnézésbe kezdtünk. Először reggeli, ami máris izgalmas volt, mert rájöttünk végre, hogy mi az a kicsi fehér üveg papírfedővel és szívószállal, amit mindenhol lehet látni. Édes, sűrű ivójughurt, bizony! De dió- vagy kókusztejet is lehet kapni bármelyik kisboltban. Bár az összes újdonsült élelmiszerismerősömet nemsorolom fel, mert akkor betelne a blog. Szóval ez tényleg a világ másik fele.
Aztán elmentünk megnézni a Mennyek templomát, amiben alapvetően nem volt semmi meghökkentő, sok-sok kínai forma és dísz, viszont volt egy szép nagy parkja rózsakerttel, lugasokkal és autentikus zenészekkel. Zseniális hangszereik vannak egyébként, egy csomó gyönyörűség! Fuvola- és okarína szerű cuccok és fura vonósok. Mindegyiknek szép magas hangja van, ahogy szeretem.
A bolyongás után ebédeltünk. Ja, Máté vezetésével kezdem elsajátítani a helyes pálcikahasználatot. Bár ebédnél még elég diétás mennyiséget sikerült a számba pakolni.
Ebéd után elmentünk egy sétálóutcaszerű helyre, ami alapvetően turistáknak szólt, szóval sokkal európaibb érzést keltett, mint Kína egyébként. Itt Máté szerzett nekem egy bubble tea-t, ami ugye otthon most nagy divat, itt meg meglepő módon általános frissítő. És! Máté leleplezte előttem a bogyók titkát. Tápiókagyöngyök! Zseniális. Itt mondjuk tejes teába teszik, de hát ez már részletkérdés. Na, aztán volt még itt mangófagyi, forró tésztába bugyolált fagyi és érdekes nyárson sült dolgok. Az extrém véglet a sült skorpió, lárva és egyéb szárnyas izé volt. Természetesen meg kellett kóstolni, pedig a standnál disznótrágyaszag volt. Máté állítja, hogy az elsőnek finom íze volt, de Bendi és én nagyon undorítónak találtuk. Az utolsót Máté is kiköpte. Olyan volt, mint a szaga. Blah. És ropogtak a kis testrészei a számban. ÁÁÁÁ!! A fiúk jégkrémmel próbáltak szabadulni az emléktől. Itt a jégkrémek is izgalmasak, van például borsóból készült! Zöld és édes borsó ízű. Micsoda meglepetés. De a borsót szárítva, sózva és fűszerezve is ropogtatják.
Kóstoltunk újévi holdtortákat is. Ezeket (megint ki nem találnátok) a kínai újévkor eszik és van mindenféle ízű. De tényleg mindenféle. Kicsit elvileg olyan, mint a Bagoly Berti Féle Mindenízű Drazsé, mert ráadásul egy csomó ugyanúgy néz ki. Mi fügéset, rózsásat, gesztenyéset és édeskrumplisat (az disznófej alakú volt!) kóstoltunk. Egyiket se köptük ki :)
Elsétáltunk még egy tóhoz, ahol volt zene, tömeg, hajók és az élet nagy dolgairól elmélkedtünk. Meg a jövőbeli munkákról. Főleg a jövőbeli munkákról.
Este alaposan feltankoltunk a nap még hátralévő részére egy boltban, ahol minden második dologról megkérdeztük, hogy ez micsoda. Rengeteg rizstészta van, szárított halak és gombák, zselék, mindenféle italok és péksütemény szerű dolgok. És minden nagy zacskóban és benne sok kicsi zacskóban. Éljen a természetvédelem!
Egyébként továbbra is rengeteg helyes kiskutyát és gyereket látunk. Szerintem irtó édesek! Máté mesélte, hogy azért van ennyi kicsi eb, mert a nagyok után adót kell fizetni. Meg a két gyerek után is. Ezért mindenkinek csak egy van, ha van. Viszont az egykék nagyon meg vannak becsülve! Ha elalszanak, akkor a szülők kézben cipelik őket ide-oda, mint a hímes tojásokat.
Na, és aztán eljutottunk vacsorázni!! Isteni volt minden! Máté állította össze a menüt: spenót mogyoróval, szószos disznó és hagyma tofulapokba tekerve, füstös ízű tészta és paradicsomos padlizsán. Elég gyorsan lecsúszott. Nem is tudom, hogy melyik volt a legjobb, komolyan. És csak úgy mondom, hogy este már a mogyorókat is felcsipegettem a pálcikával.
Az nagyon szimpatikus itt egyébként, hogy az étkezés abszolút közösségi dolog. Nem is nagyon látni egyedül evő embert. Mindig többen ülnek együtt és általában középre hozzák a kaját, aztán mindenki túr, amit akar.
Aztán kezdünk felszedni néhány kínai szót, mint köszönöm, szia, viszlát, egy, kettő és külföldi! Ami a láoáj (fonetikusan nyilván). Ezt elég gyakran halljuk itt, a kisgyerekek simán mutogatnak ránk, hogy „Mama, mama, nézd, egy láoáj!”. Kisgyerek kicsit ledöbben, amikor Máté visszaszólt, hogy „Bendi, Bendi, nézd, láodzsong!”. (Ez a kínai ember.)
Egyébként Mátét úgy követjük, mint rendes kiskacsák a mamájukat. Ő a csatorna, amin keresztül Kína kezd értelmet nyerni. Reméljük, két hét alatt eléggé felnövünk az önálló portyázáshoz.
Lassan felrázom ezeket a makikat, mert így soha nem fogunk átállni az itteni időszámításra...
Szólj hozzá!
Mert már most annyi élmény ért, hogy le kell írnom, hogy kicsit tisztábban lássak.
Kezdjük az elejétől. Az utunk nagyon kellemes volt. Bár annak ellenére, hogy nagyon szeretek repülni, amikor most először felszálltunk, teljesen meg voltam róla győződve, hogy le fogunk zuhanni, hogy én ezt abszolút érzem előre, és hogy nekem már nem lesznek gyerekeim soha és már azon morfondíroztam, hogyan tudom majd elmondani mindenkinek, akit szeretek, hogy milyen fontosak nekem. A látnoki képességeim szerencsére becsődöltek tegnap, így túléltük az utat. Sőt, el voltunk kényeztetve, mert folyton futkároztak körülöttünk, hogy egy kis enni, egy kis inni? Meg eleve nem voltak retkesek vagy használtak az ülések. Hát, Lufthansával repülni menő, hiába.
Landoltunk ügyesen és pont odaértünk a csatlakozáshoz a boardingnál. Kicsit aggódtam, hogy laposra (laposra!) vasalódik majd a fenekem, mire eljutunk Pekingig, meg hogy halálra unom majd magamat, de megint csak csalódnom kellett. Ez a csalódások időszaka. Talán. Ne vegyetek túl komolyan. Na, szóval a személyes kis tabletünk a gépen elég jól elszórakoztatott. Volt rajta több hekatomba film felirattal meg anélkül, sorozat, játékok és közben még az aktuális repülési infókat is mutatta. Meg ugye én ültem az ablak mellett. He! Szóval a telefonomat csak egyszer vettem elő Candyzni (ez szerintem jól szemlélteti a helyzetet). Ja, és kaptunk kispárnát, takarót és fülhallgatót, ahogy illik. Persze én a saját fülesemet használtam, mert az sokkal menőbb. És itt aztán tényleg ötpercenként elsuhant egy stewardess, hogy óhajtunk-e valamit. Esetleg whiskeyt? Azt nem kívántunk, de volt. Megnéztem 2,5 filmet, nézelődtem, aludtam és már landoltunk is. Közben vadul csattogtattam a 3 mpixeles kamerát. Az elképesztő minőségű képeken gondolom sok nem látszik majd, de hátha átad valamit a hangulatból. Én megpróbáltam.
Kiszállásnál már megismertem arcról néhány kínai utastársat, ami reményt adott, hogy a következő 3 hét alatt képes leszek talán elkülöníteni őket egymástól. A pekingi reptér egyébként monumentális és alaposan megnézik az ember papírjait. Aztán elmetrózik (!) az ember a csomagjaiért és hipp-hopp, gyenge fél órácska alatt már kint is van a városban. Ez azért érdekes, mert én azt írtam a hostelünknek, hogy 12-re itt leszünk. 2 óra lett belőle, de ez láthatólag nem zavart senkit a hostel 100%-ban kínai állampolgárokból álló és az angolt éppen csak törő személyzetéből. Szóval kicsit elszámoltam magam, mert a Google Maps is csak negyed órára saccolta az utat és Máté leírása is olyan kedvesnek és tömörnek hangzott. Csakhogy nem számoltam vele, hogy a reptéri metró lesz vagy 25 perc, és hogy mindenhol elképesztő tömeg lesz és tülekedés, 30 fokos párás meleg, amiben csatakosra izzadsz 2 perc alatt és hogy az utcák neve csak kínai írásjelekkel lesz kiírva. Meg egyébként se nagyon volt térképünk. Na, de long story in short... Kisebb eltévelyedésekkel tarkítva és egy kedves önkéntes kínai néni segítségét elfogadva az utolsó 100 méteren, megtaláltuk a hostelt. Ez elég jó szerintem nulla mandarin nyelvtudással.
A következő sokk nekem a szoba volt. A fotókon nem ilyen lehangoló szobákban mosolyognak a delikvensek. Az alagsor legszélén, vm garázsszerű dolog mellett vagyunk elszállásolva. Jó, mondjuk az osztálykirándulások szerencsére már megedzettek, szóval azért láttunk már rosszabbat. Meg bogár, penész nincs, légkondi van (annyira, hogy most pulcsiban ücsörgök).
Miután lepakoltunk, gondoltuk, elütjük az időt és elmegyünk sétálni. Az utcaképet a következőképp vetítsétek magatok elé: sok beton, szürkeség, szmog (mintha folyamatosan nyirkos novemberi, ködös reggel lenne), érthetetlen rendeltetésű, kísérteties üzletek, kis sikátorok, csoportokba gyűlő emberek, vezetékek tömege szűk 1 méterrel az ember feje fölött és mindenfajta 2, 3 és 4 kerekű járművek tömege az utakon. A zebrán való átkelésnél a lámpa színe vajmi keveset számít, inkább túlélős játékra hasonlít. Figyelj a bicajokram elektromos vagy motoros hajtányokra, autókra és buszokra, mert bármelyik irányból érkezhet, bármikor, bármilyen sebességgel. És ugorj fürgén. Én azt a túlélőtechnikát dolgoztam ki, hogy rácuppanok szorosan egy helyire és követem a teste minden rezdülését.
Ja, egyébként tényleg szívják az orrukat... Bah...
Rettentő fura kaják vannak az étkezdékben és a boltokban, a rizsen kívül nem nagyon sikerült semmit azonosítanunk. Ahová betértünk enni, ott volt képes étlap, ráböktünk valamire. Az én zöldséges tésztám teljesen értelmezhető volt, Bendinek viszont valami cipítalpszerű dolog és romlottnak tűnő főtt tojás is jutott az algaszerű zöld és a husi mellé. Ja, és nyilván pálcika van, szóval mértékletesen táplálkozom.
Ó, és el ne felejtsem, minden tele van palotapincsiszerű, vagy annál kicsit nagyobb kutyusokkal. Roppant helyesek. És sokan tartanak madarat kalickában az üzletük elé akasztva. Volt, ahol tücsköket tartottak így. Hatalmasak voltak és ORDÍTOTTAK. Azt nem tudtuk értelmezni.
Mivel mindenhol csak lepukkant épületekbe és szmogba botlottunk, így viszonylag hamar hazajöttünk és én el is dőltem aludni (így már 4 óra alvásnál tartok, helló jetleg!). Peking valószínűleg nem gyalogos város. És meglepően lehangoló, hogy semmit nem tudunk elolvasni sehol. Fogalmunk sincs így, hogy mi mire való. Bár az alvás jót tett, de előtte úgy éreztem, Peking megrágott és már ki is köpött minket... Kicsit aggódom a következő hetek miatt, mert mos elég tömören kaptuk a nyomort, az ízléstelenséget és a betontengert. Szóval egyelőre nem szeretem Pekinget. Nem tudtam (pedig igyekeztem felkészülni), hogy lehet a hétköznapi élet és a környezet ennyire más, mint amit megszoktam. Durva. De várjuk ki Máté védőbeszédét, mit tud felhozni imádott országa védelmében. Addig a kis mopszlim vigyáz rám.
(Facebookon kívül úgy tűnik, google sincs, tehát se gmail, se applikációk, szóval minden információmorzsa, ami átjut a csillagos határon, az kincs.)